Tai chi és én

Van egy pont az úton, amikor már nem kívülről beszélsz a gyakorlásról, hanem benne vagy. Nem gondolatként, hanem megtapasztalt valóságként.

Akik régebb óta ismernek, azok végignézték ezt nálam. Nem csak azt, ahogy a testem változik, hanem azt a csendesebb, lassabb folyamatot is, ahogy az ember belül rendeződik. Rétegről rétegre. Nem látványosan, hanem kitartóan.A tai chi és a chi kung nekem sosem egy "technika" volt. Inkább egy visszatérő tanítás, ami újra és újra ugyanarra mutat rá.

Először megtanultunk néhány mozdulatot. Aztán elkezdtük összekötni őket. És amikor már azt hittem, hogy most értem, ott kezdődött igazán. 

Volt, hogy szinte szárnyaltam benne. Máskor meg ellenálltam minden porcikámmal. És nagyon sokszor volt az az egészen őszinte pont, amikor azt éreztem: ezt én soha nem fogom megtanulni. Az edzőm ilyenkor mindig ugyanazt mondta: ne állj ellen, ne gondolkodj, lazíts. Ezzel persze az agyamra ment, mert az ember csinálni akar, érteni akar, kontrollálni akar. Közben pedig gyakoroltam tovább, mert valamiért mégis tudtam, hogy ebben van a kulcs.  

Egyszer csak, szinte észrevétlenül, átbillent. A mozdulat már nem feladat volt, hanem élmény. Nem én vittem, hanem megtörtént. Akkor tudtam először kimondani magamnak, hogy hagytam megtörténni a tai chit. Aztán jött egy új forma, és minden kezdődött elölről. Ugyanaz az ellenállás, ugyanaz a gondolkodás, ugyanaz a bizonytalanság. Csak már nem voltam ugyanott, mert ott volt mögöttem egy tapasztalat. Egy bizonyosság. Egy belső támasz, amihez vissza tudtam nyúlni. 

Később jött egy újabb formagyakorlat, majd mégegy. Ugyanaz az ív, újra és újra. De már nem ijesztett meg, mert felismertem a mintáját. Tudtam, hogy nem elakadtam, hanem épp benne vagyok. Most pedig itt vagyok egy új formánál. És igen, most megint az elején. A "miért ilyen nehéz ez" állapotnál. De most már nem akarom ezt elkerülni, mert tudom, hogy ez nem az út vége, hanem az út eleje. És ez az a pont, ahol a gyakorlás valódi értelme elkezd látszani. Nem az számít, hogy hányszor próbáltad meg, hanem az, hogy hányszor maradtál benne akkor is, amikor nem volt kényelmes. 

Most már szinte nevetek. Ezt ismerem, hányszor tartottam már itt? Már nem akarok kilépni belőle, mert pontosan tudom, hogy ez nem hiba, hanem a folyamat része. Ez az a pont, ahol az új még nem áll össze. 

A chi kungról és tai chiról gyakran mondják, hogy megfiatalít. Ebben van egy nagyon egyszerű igazság. Nem az időt fordítja vissza, hanem visszavezet egy olyan működéshez, ahol nem feszülünk rá mindenre. Ahol az erő nem éget és szétfolyik, hanem táplál. Ahol a mozdulat nem erőből történik. Ez nem egy pillanat alatt történik meg. Hanem azzal, hogy újra és újra visszamész a mozdulatba. Akkor is, amikor nem jó. Akkor is, amikor nem érted. Akkor is, amikor semmi kedved hozzá. 

Ez nem egy egyszeri élmény, ez az, ami gyakorlással épül be.Lassan. Ismétléssel. Néha kifejezetten kényelmetlen szakaszokon keresztül. Mert a gyakorlás nem attól működik, hogy egyszer jól csinálod. Hanem attól, hogy benne maradsz addig, amíg átbillen. És egy idő után egyszer csak észreveszed, hogy már nem ugyanaz az ember van a mozdulatban. Nem azért, mert többet tud, hanem mert máshogy van benne. Ez az a pont, ahol ez már nem csak gyakorlás marad, hanem átszivárog az élet többi részébe is. Mert a folyamat mindenhol ugyanaz. Az ellenállás, a bizonytalanság, az átbillenés… majd az, hogy egyszer csak természetessé válik, és hagyod, hogy megtörténjen.

Nem véletlenül mondják, hogy a tai chi maga az élet.