Az én Tai Chi utam
Az én történetem a Tai Chival furcsa módon nem akkor kezdődött, amikor elkezdtem Tai Chizni.
2011 májusában találkoztam először Farkas Gábor Vikinggel és a Bian Chi Kunggal egy kétnapos tanfolyamon. Nem mondhatnám, hogy sorsfordító élmény volt. Nem éreztem azt, hogy "igen, egész életemben ezt kerestem". Hazamentem, néhány gyakorlatot – főként a szemgyakorlatot és a masszázsokat – beillesztettem az életembe, aztán az egész valahogy elhalványult. Vikinggel együtt.
A gyakorlatok egy része mégis velem maradt. Én pedig keresgéltem tovább.
Jóga, pilates, kondi és még jó néhány mozgásforma került az utamba. Mindegyiket kipróbáltam, egyik mellett sem maradtam meg igazán. Közben néhány Tai Chi edzésre is elsodort az élet, belekóstoltam Chen és Yang stílusba más oktatóknál, de ezekből sem lett rendszeres gyakorlás. A Tai Chi mégis újra és újra visszakerült elém.
Barátok mondták, tanáraim mondták, még az orvosom is azt mondta: neked Tai Chiznod kellene, ez neked való. Fogalmam sem volt, mit akarnak tőlem.
Aztán eltelt pontosan tíz év. 2021-ben, 45 évesen eljutottam arra a pontra, amikor már én is láttam, hogy valamit kezdenem kell magammal. Elég rossz lett a kondícióm, mozogni kellett volna, csak éppen továbbra sem találtam azt, amit valóban képes lennék hosszú távon csinálni. Valaki megint előállt azzal, hogy nekem Chi Kungoznom és Tai Chiznom kellene. Na jó. Egye penész. Megpróbálom még egyszer.
Beírtam a keresőbe, hogy Tai Chi. Az első találat Viking volt. Akkor villant be, hogy nahát, én ettől az embertől már egyszer tanultam. Ráadásul van néhány gyakorlat, amit tíz év elteltével még mindig csinálok. Talán megér egy próbát.
A Covid miatt akkor csak online lehetett csatlakozni. Egy héttel később már ott voltam az első online gyakorláson.
Ezúttal valami megváltozott.
Nem volt nagy felismerés, nem szóltak harangok. Egyszerűen azt éreztem: igen. Ezt most meg akarom tanulni.
Az online órák mellett videófelvételekről is gyakoroltam, hetente két-három alkalommal. Amikor újra lehetőség nyílt személyes edzésre, 2021 szeptemberében elmentem az első városligeti gyakorlásra. Aztán ott ragadtam.
Azóta alig hagytam ki edzést. 2022 januárjától pedig minden nap gyakorlok otthon is. Van, amikor fél órát, van, amikor egyet vagy kettőt. Annyit, amennyit aznap az életem enged.
Megtanultam pusztakezes és eszközös formákat, Chi Kung és Nei Kung gyakorlatokat, meditációs technikákat.
Az évek alatt négy teljes 100 napos Tai Chi kihívást is végigcsináltam. Az ötödikben 65 napig jutottam. Arról is kaptam oklevelet – természetesen az van ráírva, hogy a százból 65 napot teljesítettem. És szerintem ez így van jól. Hatvanöt napon keresztül minden nap gyakorolni ugyanis nem semmi csak azért, mert nem lett belőle száz. Talán ezt is a Tai Chi tanította meg nekem: nem csak az számít, hogy elértük-e az előre kijelölt célvonalat. Az út attól még megtörtént. Hatvanöt nap is beépül a testbe, a tapasztalatba, az emberbe.
És közben egyre mélyebbre kerültem ebben a világban. Eleinte egyszerűen csak meg akartam tanulni. Megérteni a mozdulatokat, összerakni a formát, rájönni, hogyan működik. Azt hiszem, sokáig észre sem vettem, hogy közben valami megváltozott. Egyszer csak azt vettem észre, hogy szerelem lett.
Nem tudom pontosan, mikor történt. Nem volt egyetlen pillanat, amire rá tudnék mutatni. Valahol a sokadik edzés, az otthoni gyakorlások, a "soha az életben nem fogom ezt megtanulni" és az első átbillenések között a Tai Chi megszűnt egy mozgásforma lenni, amit tanulok. Az életem része lett.
Olyan valami, amihez akkor is visszamegyek, amikor jól megy, és akkor is, amikor nem. Amikor van kedvem hozzá, és amikor nincs. Amikor könnyű, és amikor napokig birkózom ugyanazzal a mozdulattal.
Talán ezért tudok minden nap gyakorolni. Nem azért, mert különösebben fegyelmezett ember lennék – ezt a korábbi mozgásformáim története elég látványosan cáfolja. :)
Megtaláltam azt, amire nem kell rávennem magam, hogy csináljam. Gyakorlok, mert szeretem. Hiányzik, ha kimarad. Egyszerűen nem tudok nem gyakorolni.
A táborok szintén az életem részévé váltak. Egy kivételével valamennyin ott voltam. Közben valami más is elkezdődött, amire én eredetileg egyáltalán nem készültem. A saját csoportomban valahogy rendszeresen előre állítottak. "Kata tudja. Majd nézzük Katáról."
Aztán megkértek, hogy gyakoroljunk együtt edzésen kívül is. Ezekből rendszeres közös gyakorlások lettek. Egyre többször kaptam meg a kérdést is: "Te nem akarsz tanítani?". Sokáig nem tudtam, mit kezdjek ezzel. Végül Viking is elkezdett ugyanabba az irányba terelni, amerre valamiért mindenki más. 2026 januárjától hivatalosan is – ahogy mi hívjuk – Tai Chi inas lettem. Tanulok tanítani.
Viking irányítása mellett bontogatom a szárnyaimat. Segítek az oktatásban, közös gyakorlásokat vezetek, és amikor szükség van rá, helyettesítem őt. Így most már időnként azon kapom magam, hogy annak a csoportnak is én tartom az edzést, amelyben néhány éve még én próbáltam kitalálni, merre van a jobb lábam (néha még most is).
Közben továbbra is tanulok. Vikingtől folyamatosan, mert ezen az úton valahogy nincs olyan, hogy "na, ezt már tudom". Az első mozdulatokhoz is újra és újra visszatérünk, és mindig akad bennük valami, amit egy kicsit másképp, pontosabban, mélyebben lehet érteni és csinálni. Ahogy ő szokta mondani: "Ezt egy életen át kell játszani."
2026 nyarán részt vettem az Integral Tai Chi oktatóképzésén, Minh Ân Tai Chi instruktor vezetésével. Egyelőre gyakorlóként ismerkedem ezzel a rendszerrel, de szeretném folytatni az utat és idővel instruktori fokozatot szerezni benne. Részt vettem az Integral Tai Chi alapítója, Heng Chang mester tanításain és az általa vezetett meditáción is.
Minél többet tanulok, annál kevésbé érzem úgy, hogy egyszer majd elérkezik az a pont, amikor hátradőlhetek és kijelenthetem: na, most már tudom. Talán nem is ez a cél.
Furcsa belegondolni, hogy 2011-ben elmentem egy kétnapos Chi Kung tanfolyamra, hazavittem belőle néhány gyakorlatot, aztán tíz évre szinte elfelejtettem az egészet. Ma pedig tanulom, hogyan adjam tovább azt, ami végül az életem egyik meghatározó részévé vált.
Talán ezért sem hiszek már abban, hogy minden utat rögtön fel kell ismernünk. Van, ami első találkozáskor csak elültet bennünk valamit. Van, amit kerülgetünk egy darabig. Van, amihez még nem érkeztünk meg. Aztán telnek az évek, változik az élet, változunk mi is, és egyszer csak ugyanaz az ajtó megint ott van előttünk.
Én tíz évvel később, 45 évesen nyitottam ki ezt az ajtót és ezúttal bementem rajta.