Viszlát 2025 - Viharok kint, béke bent
Ha visszanézek erre az évre, nem a naptári napokat látom, hanem hullámokat és viharokat. Óriási, morajló hullámokat, amik hol próbáltak a mélybe rántani, hol próbáltak a magasba emelni, és nekem meg kellett tanulnom nem úszni az árral szemben, hanem felfeküdni a vízre és menni az áramlással, vagy éppen a parton állni és világítani.
Az év úgy indult, hogy a "Titán", akinek hittem magam – az a nő, aki mindent kibír, mindent megold, és sosem beteg –, térdre rogyott. A költözés utáni csendben a testem benyújtotta a számlát. Rájöttem, hogy valójában már hónapokon óta egyik betegségből estem a másikba, a mozdulatlanságra kényszerítő ínhüvelygyulladáson és sarokgyulladáson, később pedig az övsömörön át, az ágyhoz szögező lázakig. Amikor ezt sikerült meglátnom, megálltam és megvizsgáltam. Rájöttem, hogy a fájdalom nem ellenség, hanem tanító. Rá kellett döbbennem, hogy nem vírusok döntöttek le, hanem a hazugságok, amiket magamnak meséltem. Felismertem, hogy belecsúsztam a "Megmentő" szerepébe bizonyos emberi kapcsolataimban. Nem önzetlenségből, hanem bizonyítási vágyból. Imponálni akartam, megfelelni, "Jónak" tűnni. Amint ezt a mérgező őszintétlenséget felismertem saját magamban és kiléptem a játszmából, a testem is gyógyulni kezdett. Megtanultam a leckét: csak a tiszta forrásból eredő, saját szívemből jövő kapcsolódás éltet, a többi megbetegít.
Miközben a testem lábadozott, a lelkem szárnyakat növesztett. A nagy terv a szabadságról és a multivilág elhagyásáról kezdett valóságos formát ölteni. Elindult a vállalkozásom, s bár coachként indultam neki, az Élet finoman másfelé terelt: a festményeim és a bennem lévő tudás utat törtek maguknak. Sokáig ellenálltam a "Tanító" szerepnek, de be kellett látnom, hogy ez az utam. Így születtek meg a workshopok és a zárt körű csoportok, ahol már nemcsak a színeket, hanem a mélyebb örökséget is átadhattam. Így született meg év végére az elhatározás, hogy tai chi tanítóvá válás útjára lépek.
Tavasszal belevágtam újra a 100 napos Tai Chi kihívásba, amit a 65. napnál feladtam. És életemben először ezt nem kudarcnak éltem meg, hanem diadalnak. A kényszer megölte volna a szépséget, én pedig éppen a lágyságot gyakoroltam. Megengedtem magamnak a megállást, a lassúságot, azt, hogy az idő ne ellenség legyen, hanem tér. Ez is a lágyság egy formája, ha nem is tai chi képességként kigyakorolva. Vagy mégis?
A természet is visszhangozta a belső folyamataimat. Ausztria tavaszi hegyei és vizei után a nyár közepén egy jurtába vonultam vissza, egyedül. Ott, a tomboló viharban, áram nélkül, a sötétben ülve éreztem meg először azt a fajta belső csendet, amit semmi nem törhet meg. Ez a minta kísért végig: a Tai Chi táborban kidőltek a fák körülöttünk, mi mégis gyakoroltunk az elmúlás árnyékában, és sosem éreztem még ilyen mély harmóniát.
Ezek a viharok az emberi kapcsolataimban is lecsapódtak. Néhány kapcsolódásom is átment a tűz próbáján. Szikráztunk, ütköztünk, tisztáztunk. Le kellett bontanom magamban az elvesztés félelmét, és fel kellett építenem a határozott öntudatot, hogy nem rivális, hanem szövetséges vagyok. Volt, hogy a kommunikáció elakadt, volt, hogy hangos volt a feszültség, de a viharok után mindig kitisztult a levegő. Rájöttem, hogy két erős ember szövetsége nem a bólogatásról szól, hanem arról, hogy merünk tükröt tartani egymásnak, és ha kell, energetikailag is megtámogatjuk a másikat, amikor az elakad. Megtanultam meghúzni a határaimat.
Az év második fele a bizalom vizsgája volt. Amikor feltörték a bankszámlámat, és a biztonságérzetem egy pillanat alatt semmivé foszlott, képes voltam kívül helyezkedni a pánikon, cselekedni, de a dolgok rendeződését hagyni. Azt mondtam: "Ez egy hullám. Ki fog simulni." És kisimult. Amikor a lányom szalagavatója előtt drámák sora fenyegetett, megint cselekedtem, amit tudtam, majd hátrébb léptem, és hagytam, hogy a dolgok elrendeződjenek. És elrendeződtek.
Mire elindultam egyedül levezetni 800 kilométert a tengerig, vagy amikor ősszel a katharok földjére, Franciaországba indulva hirtelen "vezetői" szerepbe kerültem, már tudtam: nem én irányítom a hullámokat, de én döntöm el, hogyan hajózom rajtuk.
Kathar földön megtanultam, hogy az elfogadás, önmagunk elfogadása mit is jelent valójában és hogyan élhetjük meg az egység fogalmát. Elfogadni hogy egyszerre lehetsz ciklusát élő nő és hadvezér, tettes és áldozat, mert mindez te magad vagy. Elfogadni, hogy az új élet ára a régi eltűnése, mert az élet így kerek egész. Megtapasztaltam milyen az, mikor egyszerre éled az életed és közben pedig kívülállóként is megfigyeled. Meglátni a dolgokat ahogyan vannak, ugyanakkor megélni a dolgokat ahogyan vannak. Érdekes állapot és tapasztalás, gyakorlást igénylő, békét hozó.
A valódi beavatás nem az, amitől elszállsz, hanem az, amikor a tenyeredben egyszerre fér el a szakrális hologram és a fakanál. Ez a Visszautasított Beavatások Titka: merni Nagynak lenni a Fényben, és merni Embernek maradni és lenni a Fizikai Térben.
A legnehezebb leckét az év vége tartogatta. A sors úgy hozta, hogy szembe kellett néznem az élet és a halál mezsgyéjével, ott állva a gyermekem apjának betegágya mellett az intenzív osztályon. Ahogy beléptem a váróterembe, a gépek csipogása és a fertőtlenítő szaga visszarántott az időben. Huszonhét évet repültem vissza, oda, ahol utoljára álltam így: anyám halálos ágyához. Akkor egy riadt kislány voltam, akire rászakadt a világ, és akinek egyik napról a másikra kellett felnőnie. Most viszont, amikor beléptem a kórterembe, rájöttem, hogy a díszlet ugyanaz, de a szereposztás megváltozott.
Minden egyes látogatás a mostban valójában időutazás volt a régi pokolba. És ami még fontosabb: rájöttem, hogy ezt a félelmet vetítettem ki a lányomra is. Azt hittem, ő is ugyanazt éli át, amit én akkor. De megértettem: a történet nem ismétli önmagát, ő egy másik ember, nem én vagyok. A lányom nem lesz egyedül a viharban, mint én akkor. Mert neki van egy anyja, aki most itt áll mellette bástyaként. Nem kell szülővé válnia, mint ahogy nekem kellett.
Ezért hoztam egy döntést. Elbúcsúztam a múlt iránti felelősségtől. Ott álltam egy betegágy mellet és a terheket letettem. Átadtam őt a saját sorsának. Letettem a lantot. Ezzel írtam át a sorskönyvet. Megtörtem a mintát. Az én feladatom már nem a múlt ápolása a kórházi ágyon, hanem a jövő támogatása idekint, az életben.
Egy dolgom maradt: stabil toronyként állni, és világítani az arra járó hajósoknak. Már nem félek a sötéttől, mert megtanultam fényt gyújtani magamban, és szórni azt a viharos tengeren. Rendületlenül világítok – de most már nem a múltnak, hanem a lányomnak és a jövőnek.
Mit is tanultam ettől az évtől? Hogy az élet nem a klasszikus Yin és Yang. Hanem a szilánkos, a tökéletlen, a ragyogó és a mélységes. Ahol a két pólus nem elválik, hanem összeér. Ahol a sötétségben (a betegségben, a félelemben, az éjszakában) ott a remény fehér rózsája. És ahol a fényben (az életben, a tudatban, a nappalban) ott a sötét örvény emlékeztetője. A széthullott pillanatok – amik mégis, valahogy, a végén egy kerek egésszé állnak össze.
Büszkén, de alázattal nézek vissza 2025-re. Nem lettem "kész", de már nem félek a vihartól és rendíthetetlenül gyakorlom hogyan lehetek egyszerre tapasztalója és megfigyelője a saját életemnek. Nem a kontroll, hanem a Bizalom vezet. Ez a belső béke vizsgája a hétköznapokban: tudni, hogy bármi jön, képes vagyok áramlani vele, elfogadni és békében lenni.