Viszlát 2022
Mi jellemezte ezt az évet?
Kíméletlen őszinteség, folyamatos önvizsgálat, beleállni a fájdalomba, de elkerülni a felesleges önmarcangolást, erősebbnek lenni a bajnál, megtalálni azt a nézőpontot, ahonnan látszik a helyzetben mindig benne lévő nyereség is. Hinni magamban és abban a képességemben, hogy ki tudom hozni a sorsomból a benne rejtőző legjobbat. Hinni az világegyetem csodálatos működésében, beleülni az áramlásba, s az irányítást átadni. Bízni és hinni abban, hogy minden értem történik és úgy van jól, ahogy van, akkor is, amikor leomlanak az eddig tapasztalt határok és látszólag az ismert, megszokott dolgok eltűnnek, kapcsolatok megszűnnek, remények szétfoszlanak. Megnyílni és befogadni, tapasztalni, még akkor is, ha átmenetileg kényelmetlen, rosszabb, vagy éppen fáj, mindezt félelem nélkül. A szépséget meglátni, az örömöt átélni, felszabadultan nevetni, semmit túl komolyan nem venni, vidáman játszani az élet játékát. Az illúziókat lebontani, a létezés másfajta oldalát megtapasztalni, ahol másfajta dolgok és szépségek válnak láthatóvá. A dolgokat, magamat, a világot úgy látni, ahogy valójában vannak. Elfogadni, hogy minden elmúlik, túlzottan semmihez nem ragaszkodni, mégis szívből szeretni és cselekedni.
Rögtön január első napjaiban volt egy érdekes élményem meditációban, ami előrevetített sok mindent, de legfőképpen a bennem lakó erő természetére világított rá. Rendesen megrémültem. Ez a fajta erő tiszteletet, alázatot és fegyelmet igényel. Ennek köszönhetően értettem meg, hogy a harcművészet, a koncentrált figyelem és az energiamunka az utam szerves része kell hogy legyen, komolyabban kell vele foglalkoznom, mint ahogyan addig tettem. Ekkor kezdtem el mindennap gyakorolni a tai chit, később ehhez jött hozzá a nei kung is. A gyakorlások hatására mind a fizikai, mind a lelki erőm megsokszorozódott, ugyanakkor az energiám sokkal kifinomultabb és kontrolláltabb lett. Engem is meglepett a gyors fizikai és lelki átalakulás. Mikor már azt hittem elértem a teljesítő képességem határát, átléptem azt. Újra és újra.
Év elején hetekig ápoltam, fecskendőből etettem, itattam kedvenc cicámat, nem tudtam megmenteni, de az utolsó percig fogtam a mancsát, s a karjaimban fekve távozott. Év végén el kellett búcsúznom a kutyámtól is. Pokolira fájt mindkettő, hiszen családtagok ők nekem.
Az első félévben nővéremmel vállt-vállnak vetve ápoltuk apukánkat és végignéztük, ahogy napról-napra fogy az ereje, az élete. Próbáltam szeretet és hitet adni mindkettőjüknek, de nekem is erősen kapaszkodnom kellett a saját hitembe, hogy legyen erőm ezen az úton velük végigmenni. Megnyíltunk, megértettünk, megbocsátottunk, szerettünk, lezártunk, elbúcsúztunk, elengedtünk.
Egész évben, szinte végig egyszerre, egy pillanatban volt jelen az új élet születésének reménye és öröme, az elmúlás és gyász fájdalma, kisebb és nagyobb mértékben egyaránt. Öröm és bánat szinte óráról órára váltogatták egymást. A július volt a legdurvább hónap ebben az évben. Esküvő, babahír, születésnap, halálozás és temetés, állásinterjú, nyelvvizsga, edzőtábor, két baleset, mindez három hét leforgása alatt. Az élet körforgását és rohanását ennyire töményen megtapasztalni kemény menet. Ezzel a helyzettel nehezen birkóztam meg, igazi érzelmi sokkhatás volt.
Az év során rengeteg szép élményt is gyűjtöttem, utaztam, csodás embereket ismertem meg, új barátokat szereztem, miközben néhány régebbi barátot, közöttük egy "tartóoszlopot" elvesztettem. Megtaláltam azt a közösséget, ahová úgy érzem hazaérkeztem, igazi szeretetszövetség alakult ki közöttünk.
Más alapokra kellett helyeznem az életem, egyik oldalon határokat bontottam, a másik oldalon újakat jelöltem ki. Rendeztem a kapcsolatomat exférjemmel, gyermekem apjával, leginkább a saját fejemben. Megértettem, hogy a feltétel nélküli szeretet, nem azt jelenti, hogy én feltétel nélkül alkalmazkodom a béke kedvéért, s hogy a kapcsolata jó legyen a lányunkkal nem az én feladatom, hanem az ő dolguk. Érte néhány meglepetés a részemről, de egészen jól vette az új helyzetet. Békében, barátságban működünk együtt továbbra is, csak kicsit másképpen.
Állást, iparágat váltottam, negyed évszázados korszakot zártam le. Ezzel együtt kisebb identitásválságba kerültem, mostanában kezd talán helyre állni bennem a rend. Szeretem az új munkám, mégis magam számára is meglepően közönyös nyugalommal állok hozzá. Keresem a helyem, keresem magam ebben az új minőségben.
Régi sérüléseimet, traumáimat meggyógyítottam, szereztem néhány újat. Újra megjelent az életemben az asztma is, hol kisebb, hol nagyobb mértékben, pedig azt gondoltam nem lesz vele már dolgom. Jelenleg is próbálom felgöngyölíteni most éppen mire figyelmeztet.
Értek balesetek is, kisebbek és nagyobbak. Elgázoltam egy elektromos rollerest, mert nem adta meg az elsőbbséget nekem és a semmiből tűnt elő. Szerencsére nem lett baja az ijedtségen kívül, csak fellöktem, mert eleve lassan mentem, de látni azt, ahogy nekicsapódik a motorháztetőnek, majd eltűnik a kocsim előtt, egy életre beleégett a retinámba. Emlékszem ahogy ott ültem ledermedve a kormány mögött, az suhant át a fejemen: megöltem egy embert! Nehezen hevertem ki ezt a sokkot is.
Tovább harcoltam a virtuális világhoz való viszonyulásommal, volt hogy hónapokra hibernáltam magam Facebookon, aztán meg hirtelen mindent megosztottam. Amikor elegem lett saját magamból, megint vissza akartam vonulni, bezáródni, de igény volt a jelenlétemre, a sztorikra, tapasztalásokra, képeimre, hiszen többetekkel nincs lehetőségünk személyes kapcsolódásra, távolság vagy egyéb ok miatt. Én is kezdtem kifogyni az időből, nem tudtam mindenkivel találkozni, beszélgetni, akivel szerettem volna, aki szerette volna. Ekkor létrehoztam a Világítótorony csoportot, egészen szűk kör részére. Úgy nyitottam, hogy közben zártam. Ezzel kapcsolatos érzelmeim most is vegyesek, itt is próbálgatom a szárnyaim, feszegetem a határaim, keresem a helyem. Többen próbálnak terelni az életviteli tanácsadás, lelki támogatói szerep felé. Nagyon sok pozitív visszajelzést, megerősítést, biztatást kapok nyilvánosan, privátban, telefonon és a személyes beszélgetéseim során. Időközben valahogy egyre többen lettünk a csoportban, az eredeti szűk kör rendesen kibővült, egyre messzebb lököm önmagam a komfortzónámtól. Meglátjuk ez hová vezet.
Elengedtem embereket, helyezeteket, álmokat, vágyakat, szokásokat, a személyiségem szerves részének gondolt működési módokat, ragaszkodásokat. Igyekeztem együttműködést kialakítani az egómmal és a testemmel. Szerveztem és átszerveztem egyik pillanatról a másikra a dolgokat, próbáltam minden helyzetbe rugalmasan, nyitottan beleállni. Volt amikor úgy éreztem, elfáradtam, elfogyott az erőm, összeomlok. Megpihentem, kicsit talán fel is adtam. Aztán a belém épített rugó egyszer csak talpra rántott és mentem tovább. Kiderült, hogy van erőm és bírom még. Határtalan lehetőségek nyíltak meg előttem, a világ kapuja sokkal szélesebbre tárult. Átalakult a hozzáállásom, a világnézetem, megláttam milyen gyönyörű életet teremtettem magam köré, s milyen gyönyörű vagyok én magam is, mennyi jó ember vesz körül, akik őszintén szeretnek, akiket őszintén szeretek. A hitem pedig egyre csak erősödött és erősödik.
Mindeközben igyekeztem támogatni lányomat is, hiszen mindezeken ő is keresztülment velem, mellettem. Megértettem, hogy nem az a dolgom, hogy burokban tartsam és megoldjam a dolgokat helyette, hanem hagyjam, hogy megszerezze a saját tapasztalatait, kialakítsa a saját kapcsolatait, álláspontját, világnézetét és fogadjam el, ha az eltér az enyémtől. Akkor legyek ott, amikor tényleg szüksége van rám. Hagyom elesni, de nyújtom a kezem, hogy segítsek felállni. Volt, amikor ő fogta az én kezem és ő rántott talpra újra engem. Anyai szerepemben a legnehezebb az egómat együttműködésre bírni, de azért többé-kevésbé sikerül. Ennek köszönhetően lánykámmal jó hangulatú filozófiai vitákat folytattunk, játszottunk, számos vidám, önfeledten nevetős pillanatot átéltünk együtt. Megerősödött a szövetségünk, bár mindig is jó volt a kapcsolatunk, most mégis nyíltabb és erősebb, mint valaha. Ugyanezt mondhatom el a családom többi tagjáról is, bár már csak maroknyian maradtunk, mégis erősebbek és vidámabbak vagyunk mi így együtt, mint bármikor életünk során.
Folyamatosan és tudatosan átléptem a határaimat és korlátaimat. Ahogy haladtam előre az utamon, újabb és újabb korlátokat fedeztem fel magamban, amelyek lebontása nem kis fáradtságot, erőt, belátást és bátorságot igényelt. Minél több korlátot bontottam le, annál bizonytalanabb talajra érkeztem, ahol igyekeztem megtalálni az új egyensúlyt. Egyre rövidebb idő alatt tudtam visszaállni a középpontomba. Amikor pedig ez sikerült, már lendültem is tovább, ugrottam neki a következő lebontandó korlátnak, amolyan "Gyere világ, hamm bekaplak" módon. Aztán persze csodálkoztam, hogy miért változik körülöttem olyan gyorsan minden és miért nincs pihenő. Szürreális helyzetek sokasága van már mögöttem és van jelen az életemben most is, amit én magam is alig akarok elhinni és néha úgy érzem ez már számomra is sok/sokk, vagy éppen már a nevetségesség határát súrolja. Éppen a napokban mondtam valakinek az egyik ilyen fura helyzet kapcsán, hogy őszintén nem tudom, mit akar tőlem ezzel az Univerzum. Elképzelésem sincs mi lehet ennek a helyzetnek a célja és fogalmam sincs, hogyan szabaduljak ki belőle, mert minden egyes mozdulatommal, amiről azt gondoltam a helyzet megoldása lesz, csak még jobban belesodródtam. Ezért feladtam az ellenállást és a szabadulási vágyam, úgy döntöttem, hagyom, hogy történjen, ami történik és megnézem, ez mivel gazdagít, milyen tapasztalást hoz, még ha néha fáj is.
Visszaolvastam a tavaly év végén kitöltött évrendezőmet. Durva volt felismerni, hogy hajszálpontosan az történt velem, amit az évrendeződben leírtam és kértem. Gyakorlatilag kilencvenöt százaléka teljesült az egésznek, amit ott megterveztem, leírtam, igaz nem feltétlen olyan módon, ahogyan én arra számítottam. Igyekeztem felfedezni, meglátni a történések hátterében az eredeti kérésemet, amire a választ kaptam. Több olyan dolgot is véghez vittem, elértem, amire nem számítottam, de egyenes követkeménye volt a haladásomnak, fejlődésemnek, feladataim teljesítésének. Hogy mi lesz azzal az öt százalékkal, ami nem valósult meg? Nos, az jön velem tovább, hiszen azt is látom, hogy a kilencvenöt százalék teljesítése, a maradék öt megvalósulásának előfeltétele, előkészítése volt.
Hálás vagyok mindenért. Büszkén nézek vissza arra, amit elértem. Örömmel, de kicsit fáradtan nézek a jövőbe, mert látom milyen messze még a cél, s mennyi erő fog kelleni hozzá.
Hogy mi vár még rám? Csak ugyanaz, ami eddig. Kíméletlen őszinteség, folyamatos önvizsgálat, beleállni a fájdalomba, de elkerülni a felesleges önmarcangolást, erősebbnek lenni a bajnál, megtalálni azt a nézőpontot, ahonnan látszik a helyzetben mindig benne lévő nyereség is. Hinni magamban és abban a képességemben, hogy ki tudom hozni a sorsomból a benne rejtőző legjobbat. Hinni az világegyetem csodálatos működésében, beleülni az áramlásba, s az irányítást átadni. Bízni és hinni abban, hogy minden értem történik és úgy van jól, ahogy van, akkor is, amikor leomlanak az eddig tapasztalt határok és látszólag az ismert, megszokott dologok eltűnnek, kapcsolatok megszűnnek, remények szétfoszlanak. Megnyílni és befogadni, tapasztalni, még akkor is, ha átmenetileg kényelmetlen, rosszabb, vagy éppen fáj, mindezt félelem nélkül. A szépséget meglátni, az örömöt átélni, felszabadultan nevetni, semmit túl komolyan nem venni, vidáman játszani az élet játékát. Az illúziókat lebontani, a létezés másfajta oldalát megtapasztalni, ahol másfajta dolgok és szépségek válnak láthatóvá. A dolgokat, magamat, a világot úgy látni, ahogy valójában vannak. Elfogadni, hogy minden elmúlik, túlzottan semmihez nem ragaszkodni, mégis szívből szeretni és cselekedni.
Mit kívánok magamnak mindehhez? Azt, hogy a hitem legyen erősebb a félelmemnél.