Világomban minden rendben van
Viharosan öregszem, erre nem az éveim számából jöttem rá, hanem abból, hogy álmatlanul forgolódom az idegen ágyban. Nem tudok aludni, mert nem otthon vagyok. Régebben egy fél téglával a fejem alatt elaludtam bárhol. Most meg? Puha ágyban sem tudok aludni, ha nem a sajátom.
Tengermély sóhajt hallatok, felülök, felkattintom a kislámpát is. Muszáj aludnom. A telefonom kijelzőjén megbámulom az órát, rögtön ideges leszek, már csak öt órám maradt arra, hogy kipihenjem magam. Felpattanok, kinyitom az ablakot, mélyeket lélegzem a friss levegőből. Visszafekszem, leoltom a lámpát és a sötétben bámulom a plafont. Számolom a másodperceket, később a bárányokat, ha így folytatom, reggel a karikákat is számba vehetem a szemem alatt. Kitartóan szenvedek, érzem a lepedő ráncait a derekam alatt, a párna idegen szagát, hallom a szoba furcsa neszeit. Hetedik napja vergődöm, de holnap véget érnek megpróbáltatásaim, hazamehetek. További egy órányi pörgölődés után végre fejbe kólint az álommanó.
Reggel sokkszerűen ébreszt a telefon erre felszentelt funkciója. Felülök, azt se tudom melyik bolygón vagyok. Lecsapom a zajongót, újból véghezviszem az evolúciót, két lábra állok. Egy ideig álldogálok, tesztelem az egyensúlyom. Végül a szemem is kinyitom, szemügyre veszem az idegen, de barátságos környezetet. Belövöm, hogy merre van a fürdőszoba, célba veszem. Különösebb talajmenti katasztrófa nélkül bejutok az ajtón. Köszönök nagyanyámnak, aki szembejön velem. Majd hökkenten állok meg, nagyi nem lehet itt, hiszen sok éve nincs már közöttünk. Állítok az optikámon, keserű a felismerés. Az öreglány ott szemben, az én tükörképem. Mielőtt elvinne a szívroham, beállok a zuhany alá, vegyesen engedek magamra hideg és meleg vizet egyaránt. Azt mondják, jót tesz a bőrnek. Fürdés után reménykedve lépek ismét a tükör színe elé, hátha most engedékenyebb lesz velem. Csak kismértékű csoda történt az arcommal, immár anyám néz vissza rám a tükörből. Ez is valami. Kapom a sminkkészletet és megrajzolom saját arcom. Ruhát öltök, lesétálok reggelizni, majd belevágok az újabb – ezen a távoli helyen az utolsó - munkanapba.
Lassan telik a nap, szinte percenként nézem az órámat, türelmetlenül várom a percet, hogy végre hazaindulhassak. A hazaút önmagában két órát vesz igénybe, tehát odébb van még, mire átléphetem a házunk küszöbét. Mivel mazochista vagyok, részletesen magam elé idézem a fészek minden apró részletét. Színeket, illatokat, hangulatot. Látom a járda mellett húzódó magas, sudár tujasor smaragdként zöldellő ragyogását, érzem össze nem téveszthető illatát. Képzeletben fellépdelek a boltíves teraszra, benyitok a hófehér ajtón, amely mögött szeretteim várnak. Elsőként a plüssállatra hasonlító kutya rohan elém, eszét veszti az örömtől, megérkezett a hiányzó dögönyöző-szolga. Közvetlenül utána a gyerek rohan, leteper, súlyát már nem bírom el, szóval két vállra fektet. Persze a kutya megrágcsál, ha már így egy szintre kerültünk. Mikor sikerül feltápászkodnom és kibontakozom a szeretetviharból, továbbléphetek a mediterrán hangulatú nappaliba, ahol életem társa vár, mosolyogva, ölelésre tárt karokkal.
Kollégám kérdése zökkent vissza a jelenbe. Családom hiánya lyukat éget a lelkembe. Nekem ők jelentik az otthont, akik várnak, akikhez tartozom, akiknek szüksége van rám, s immár nyolcadik napja nélkülözniük kell engem. A percek lassan vánszorognak tova.
Egyszer mégis elérkezik a megváltó perc, hazaindulunk. Gyors és fájdalommentes a búcsú, hiába szereztem új barátokat, a régiek sokkal jobban vonzanak. Nem én vezetek, így gondolatban nyugodtan kalandozhatok, fejemet az ablaknak támasztva, tompán meredek az elsuhanó tájra. A háttérben lágyan szól a zene, nem beszélgetünk, nincs kedvünk. Gondolataim kilométerekre megelőztek engem, azok már hazaértek.
Belépek végre az ajtón, s hajszálra pontosan lejátszódik a jelenet, melyet korábban fejben levetítettem. Megérkezem a biztonságos fészekbe, ahol várnak rám, ahol minden ismerős: a falak, a falakon a repedések, a bútorok, a parketta, de még a pókháló is a sarokban, amit az ismerős pók szőtt az elmúlt héten megint. Hazatértem, s itt nem csak aludni tudok, hanem ki is pihenem magam, elfelejthetem végre az embereket, a szerepeket, az elmúlt hét eseményeit. Visszatérhet minden a rendes, megszokott kerékvágásba.
Kipakolok, miközben a gyermek és a férj izgatottan csacsognak körülöttem, nekem, elmesélik egy hét történéseit. Ételt varázsolok, két kuktám segít, majd körbeüljük az asztalt, s meghitt pillantások, közepette megvacsorázunk együtt. Egy-egy falat szomorú pillantású kiskutyánknak is jut. Csendes szeretet leng körbe bennünket.
Végül elpakolok, s kiülök a teraszra kicsit ejtőzni. Mélyet
szippantok a mézlonc részegítő illatából. Üldögélek, lógázom a lábamat, előttem
fekszik a kutya, a fű zöld, a Nap süt, a madarak csicseregnek, a gyerek zizeg a
konyhában, a férj focimeccset néz. Ismerős zajok, illatok, környezet, egy önálló
otthonbolygó, amit én teremtettem magamnak. Világomban minden rendben van.