Objektív belső szükségszerűség - remake
Unokahúgom érettségije kapcsán viharos gyorsasággal bővült a szókincsem. Eddig számomra még felfedezetlen területeit ismertem meg a magyar és latin nyelv területeinek. Teszem hozzá, hogy latinul nem sokat tudtam, tehát ebbéli tudásom bővítése éppen időszerűvé vált (most a lányom próbál felzárkóztatni, nem is akármivel, orvosi latinnal).
Egy szem keresztleányom még abban a gyermeki hitben élte mindennapjait, hogy mi felnőttebbek, tapasztaltabbak többet tudunk nála a tananyagról és úgy általában a világ dolgairól, műveltségünk is sokkalta szerteágazóbb. Na ez a tévhite azóta erősen foszladozni kezdett, azóta tán el is kopott. A bevett szokása az volt, hogy ha elakadt a tananyagban, akkor először kérdezte az anyját, majd az apját, ha velük nem tudott zöldágra vergődni, akkor a második anyját (igen, neki ilyen is van) vagyis engem. Néhány kérdése hallatán a hajam viharos őszülésbe kezdett, ilyenkor az isteni tudással bíró számítógép elé ültünk és megtudtuk, amit addig nem tudtunk. Legalábbis erősen reménykedtünk benne, hogy megtudjuk és az információk is helytállóak. Aztán összevetettük ki- mit talált és kisütöttünk belőle valami emészthetőt. Mindketten profitáltunk belőle, ő sikeresen túljutott az érettségi vizsgákon, azóta már az egyetemet is elvégezte, én rengeteg cikkanyagot és ötletrohamot kaptam kalandozásaink során.
Gyakran vetemedtem arra, hogy környezetemmel büszkén megosszam frissen szerzett tudásomat. Ilyenkor persze senki nem mert velem vitatkozni, csendre inteni, sőt még hirtelen mozdulatokat sem tettek, nehogy ámokfutásba kezdjek, ha belém szorul a közlendő. Olyan tapintatosan bántak velem, mint ápolók az elmehibbant beteggel.
Én remekül szórakoztam, de azt továbbra sem tudtam felfogni, hogy miért kell ennyi nyakatekert és véleményem szerint felesleges dolgot megtanulni ahhoz, hogy éretté nyilvánítsák a jelöltet. Mondjuk ezt már akkor sem értettem, amikor én állottam eme megpróbáltatás előtt, de akkor még betudtam kamaszos lázadásomnak. Most meg lehet klimaxos lázadásom van, de továbbra sem értem, pedig villámgyorsan fogom újra megkapni ezt a kihívást, érettségiző lányom formájában.
Miközben segítettem véremnek tanulni, nem egyszer tette fel a kérdést, hogy ha ezt sem tudom, akkor hogyan érettségiztem le egyáltalán. Nyelvemen volt a válasz, úgy hogy az érettségire megtanultam, amit kellett, aztán amikor kiléptem az ajtón, abban a pillanatban töröltem a sok felesleges dolgot az agyamból. Muszáj volt helyet csinálni az értékes tudásnak, tapasztalatnak. Azzal sem rongáltam zsenge szervezetét, hogy eláruljam, a való életben nagyjából a felére lesz szüksége annak, amit most megtanul. Ehelyett halványan ködösítettem valamit arról, hogy bizony én már rengeteg sok évvel ezelőtt érettségiztem, legyen tekintettel agg koromra, már a memóriám sem a régi, ezért oly megkopott a tudásom.
Aztán egyszer azzal leptek meg szeretteim, hogy segítséget kértek tőlem biológia tantárgy tanulásában is.Először azt firtattam, hogy emlékeznek-e a hajam színére, miszerint én erősen szőke vagyok. Ezt nem fogadták el érvként, visszalőttek, hogy csak festett. Még az a tény se hatotta meg egyiket sem, hogy az eredeti hajszínem is szőke, csak pár árnyalattal sötétebb. Második érvként bevetettem a "nem véletlen, hogy inkább közgazdasági irányba mocorogtam tanulmányaim során" adut, ám ezzel sem tudtam elkerülni a biológia fogalmak támadását. Csapdába csaltak azzal, hogy nem kell tudnom biológiaiul elég, ha csak a szövegértelmezésben segítek.
Nagy bátran igent mondtam, erre átküldték lefényképezve a tankönyv ominózus részét. Bepárásodott az optikám attól a szövegtől, amit kaptam. Szégyenszemre be kellett vallanom, hogy csak a kötőszavakat és a névelőket ismertem fel. Először gyanút fogtam, hogy hülyére vesznek és valami óhéber szöveggel próbálnak megetetni.Alapos ember lévén, rákerestem a neten néhány kulcsszóra és mély megdöbbenésemre kiderült, hogy az a szöveg bizony a gimnáziumi diákok részére kiadott, biológia tankönyv része. Nem akartam a keresztlányomban rólam kialakult képet még jobban romba dönteni, tehát nem volt választásom. Feltűrtem az ingujjamat és nekigyürkőztem, hogy megértsem miről is van szó. Rákerestem a számomra értelmetlen szavakra a neten (megjegyzem nagyon sok volt belőlük), majd nagy büszkén azonnal meg is osztottam hirtelen jött bölcsességemet a tudásra szomjazó nebulóval, hát ezek a szavak ezt és ezt jelentik. Bytefordultával jött a válasz: "Ezt tudtam, ne ezt magyarázd! Hanem azt, hogy ezek hogy jönnek sorrendben egymás után." Döbbenten meredtem a monitorra, szinte hallottam a rendreutasító sorokkal egy időben érkező hangokat, kerilányom lelkében bálványképem erősen recsegett-ropogott, tán végérvényesen ledőlni készült. Nem hagytam magam, csak azért is megfejtettem azt a nyomorult sorrendet, igaz mire végeztem teljesen kisültek a neuronok az agyamban.
Sokszor torkolltak már le azzal, hogy az általános műveltséghez ezek is kellenek. Hát nem tudom. Elképzeltem azt a hétköznapi, művelt beszélgetést, amely például így zajlik: "Mi a véleménye a moha növényke hiploid állapotáról?" vagy "Érdekelne az álláspontja a zöld alga meiózisos folyamatáról!". Könnyesre röhögtem magam. Pedig csak szemezgettem a rengeteg szép, számomra új szóból, fogalomból, kifejezésből, amit akkor ott megtanultam.
Aztán még a magyar érettségije kapcsán, nem és nem értettem, hogy mi a fene lehet olyan nehéz egy szövegértés feladaton. Vártam, hogy valaki végre feltegye a szöveget és a feladatlapot a netre. Mikor ez megtörtént, többé már semmin nem csodálkoztam. Sikongatva rohantam körbe az irodában – kollégáim nem kis derültségére – hogy milyen gyönyörű kifejezéssel lettem megint gazdagabb: "… de intakt tudott maradni a totalitárius ideológiák befolyásától." (Grendel Lajos: A modern magyar irodalom története). Hát ez de szép kérem! Azóta azon töröm a fejem, hogy mikor tudnám ezt valamilyen szituációban elsütni (jelzem, még mindig nem sikerült, pedig ha jól számolom 7 éve már ennek). Mielőtt szó érné a ház elejét, minden tiszteletem azé, aki a művet írta, nem vele van bajom. Teljes mértékben illik ez a szöveg ahhoz a könyvhöz, amelynek a bevezetőjében szerepel. Ott a helye. De hogy mit keres egy gimnáziumi szövegértés feladatban, az számomra rejtély. Aztán meg csodálkozunk, hogy a hétköznapi, gyakorlatias beszédet nem értik fiataljaink.
Ezek után joggal hittem, hogy most aztán már tényleg nem tudnak meglepni. Tévedtem. Az utolsó érettségi körök egyikében kaptam egy üzenetet tulajdon nővéremtől, tudom-e mit jelent az a kifejezés, hogy "objektív belső szükségszerűség". Éreztem, mostan itten valami nagyon okosat kellene mondanom.Azt hittem pszichológia tankönyvben fogom először megtalálni ezt a kifejezést, bár pszichológiából nem érettségizik a gyerek. Legnagyobb meglepetésemre a kereső német nyelvkönyveket, nyelvtani szabályokat dobott ki találatként. Jött ki a szemem, mint a csigának! Sok mindenre számítottam, csak erre nem. Halványan megérdeklődtem véremtől, hogy pontosan hol is találkoztak ezzel a kifejezéssel. Kiderült, hogy a német-magyar szótárban. Ekkor már titkolatlanul röhögött, most tényleg csak szórakoztak velem. Tudták már, hogy mit jelent, csak kíváncsiak voltak erre mit lépek. Azt léptem, hogy dobtam egy hátast, amikor végre megtudtam mi az, amit ilyen szépen, szabatosan fogalmaztak meg a szótárban: kényszer, muszáj.
Naná, hogy megtanítottam az akkor kilenc éves lányomnak a következő mondatot: "Objektív belső szükségszerűségét érzem, hogy kimenjek a toalettre." Sajnálom, hogy nem lehettem jelen, amikor ezt először elsütötte az iskolában.Lettem volna légy a falon! Izgatottan vártam, hogy elmagyarázhassam, az én gyerekem nem használ furcsa szavakat és kifejezéseket, pusztán művelten kommunikál.
Ám anyuka fura poénjai visszaütöttek, immáron erősen kamasz gyermekem profibb egy túsz- és béketárgyalónál, kifinomultan és hatalmas szókinccsel megfogalmazott mondatait rajtam próbálgatja, izgalmas filozófiai vitákat folytatunk. Bár, ha jobban belegondolok már háromévesen leiskolázott a kisded, mikor egyszer mérgesen elém pattan és közölte: "Anya, most menj fel a szobádba és gondolkozzál el azon, hogy mit okoztál nekem ezzel!" Jelzem, nem engedtem, hogy még egy rajzfilmet megnézzen, ennyi volt a bűnöm. Egyszer ötévesen, azzal lepett meg hajnalban az óvoda felé bandukolván, hogy feltette a nagy kérdést: "Anya! Jézus, hogyan váltotta meg a vérével a világot?" Majdnem felcsavarodtam a villanyoszlopra meglepődésemben, tekintettel arra, hogy a vallási témák nálunk erősen kerülve voltak akkortájt. Annyit tudtam kinyögni ott hirtelen, hogy a vallásfilozófiai kérdéseket délután beszéljük meg, majd pedig beszereztem egy képes gyermekbibliát, hogy közösen tanulmányozzuk a témát.
Amikor gyermeked ellesi a kommunikációs stílusodat, majd ellened használja, aranyköpések születnek:
"Én vagyok az anyád, én neveltelek" mire is visszavágott: "Ugyan már, te csak fújogattad a képességeim lángját!"
"Anya! Tudom, hogy ezt azért csinálod, mert szeretsz és aggódsz, de fejezd be, mert nagyon idegesítesz!" "Anya, ott egy introvertált felhő, olyan mint te, igyekszik mindenkitől távol maradni."
Vagy amikor teljesen felháborodva mesélt az egyik középiskolás osztálytársáról, akiről nem volt túl jó a véleménye: "Mi a létezése célja? Ekkora IQ-val, hogy talált ki az anyaméhből? Na jó, ezt visszavonom, mert én sem találtam ki, elvégre császárral születtem."
Amikor arról beszélgettünk, hogy a homlokomon van egy lyuk, mert egyszer egy pici darab kitört a koponyámból, így összegezte a véleményét:"Értem már miért olyan jó a memóriád! Az agyad kétségbeesetten kapaszkodik minden információba, nehogy kiessen a lyukon!"
A minap azzal toppant elém, hogy:
- Anya! Kedden egzisztenciális krízisbe kerültem! - Döbbent anyuka hirtelenjében egyszerű reakciót tudott erre adni.
- Miért kell ilyen szavakat használni? Mi a tökömért nem tudsz úgy beszélni, mint egy rendes, lázadó tinédzser? - Észnél volt a gyermek, azonnal reagált, végre kamaszosan.
- Te vagy az anyám, te tanítottál meg beszélni, most ezt szívod meg!
Objektív belső szükségszerűségét érzem, hogy megosszam veletek: fontoljátok meg mire tanítjátok a gyereket!