Most akkor mi van?

A hétvégén kaptam egy irdatlan nagy pofont az élettől, mondjuk éppen akkor, amikor amúgy sem voltam kímélő programon. Mostanában valahogy így megy ez nálam, amit kiejtek a számon, azt másnap megtapasztaltatják velem. Jót és rosszat egyaránt. Szerdán feltettem öt kérdést a naplómban, csütörtökön mind az ötre választ kaptam. Pénteken és szombaton próbáltam a válaszokat feldolgozni és beépíteni a működésembe, amikor is újabb kérdéseim támadtak. Feltettem őket. Túl korán. Még nem voltam kész a válaszokra, amiket szombat éjjel meg is kaptam. Olyan választ is kaptam, ami jó és szárnyalásra késztet és olyat is, ami padlóra vitt. Two in one.

Le kellett kicsit ülnöm, elgondolkodni, hogy akkor most mi is történik velem? Leginkább úgy tudnám jellemezni: érzelmi hullámvasút, ami durván begyorsult, mondhatni elszabadult. Ez egy kaland, aminek előbb-utóbb a szépségét is látom, de most még csak sikítani vagyok képes a sebességtől. Na, de hogy jutottam ide?

Gyors változás, szűkülő lehetőségek, félelmek meghaladása, rugalmasság, feltétel nélküli szeretet, az ego legyőzése, elengedés, a ragaszkodások elengedése, megengedés, elfogadás, elmúlás, halál, születés, karma, reinkarnáció, megvilágosodás, spiritualitás. "Amint bent úgy kint, amint kint úgy bent.""Amint lent úgy fent, amint fent úgy lent." "Kérd és megadatik." "Ki mit vet, úgy arat." "Azt kapod, amire a fejlődésedhez szükség van." "Minden belőled indul el és hozzád tér vissza."

Szavak, amik ha tartalmat nyernek, tapasztalattá formálódnak. Szavak, amik roppant jól hangzanak és szeretjük őket puffogtatni (én is), mert az menő és trendi és azt hisszük értjük, mit jelentenek. Mikor azonban tapasztalattá formálódnak, hogy "Na, kiscsillag, akkor most mutasd meg, hogy kell csinálni", meglepődünk. Mert okosan értjük a karma törvényét, az ok- okozat összefüggését, elméletben, fejben. Amikor viszont történik velünk, hirtelen minden ezzel kapcsolatos tudásunkat elfelejtjük. Akkor is, amikor a "jót" tapasztaljuk – hiszen a karma jót is ad, de legfőképpen akkor tudunk róla megfeledkezni, amikor valami "rossz" történik. Csak pislogunk, valahogy nem így akartuk és valójában nem ezt kértük, sőt nem is értjük, hogy kerültünk ebbe a helyzetbe. Miért történik ez velünk? Térdre kényszerítve, hátratett kézzel, lehajtott fejjel, futtatjuk a "jajjszegényén" drámáját (ebben én is profi vagyok) és nem látjuk, hogy most kaptunk lehetőséget arra, hogy mindazt, amit elméletben olyan jól tudunk, a gyakorlatban megvalósítsuk. Letegyük a mintákat, a karmánkat, megéljük az egységet (leginkább önmagunkkal) és tényleg igazán tudni és érteni, hogy valójában elpusztíthatatlanok vagyunk. Meglátni azt, hogy valójában mindez értünk történik. Önmagunkért.

Én például azt gondoltam magamról nagyképűen, hogy elég elméletet és tudást halmoztam fel ahhoz, hogy elkezdjem működtetni ezeket az életemben és most aztán, (de tényleg!) megvilágosodom és innentől csak jutalomjáték lesz az élet. Igen, valószínűleg eljutok oda, hogy játékként élem meg. Csak előbb még pár lejtőn leszáguldok sikítva, hogy rájöjjek a lefelé menet izgalmát is lehet élvezni, főleg hogy tudom, utána felfelé indulok.

Mit kértem, mert nagymenőnek hittem magam?

A szer-elem tudatosságot, a feltétel nélküli szeretet útját, felszabadulást, amit menet közben még kiegészítettem a "minden lény javát szolgáló megvilágosodással." Mi az nekem? Pedig erre még a tanárom is azt mondta, hogy mikor megértette mit is jelent ez valójában és milyen nehéz, akkor döntött úgy, hogy kicsit még marad a karma kerekén.

Márpedig én elhatároztam, hogy most aztán kiszállok és ezért mindent megteszek, amit csak tudok. Na nehogy már ez nekem gondot okozzon! Majd én megmutatom, hiszen a jelmondatom is felvéstem képzeletbeli pajzsomra: "A dolog bár lehetetlen volt, de mivel a Sárkány ezt nem tudta, hát megcsinálta!" Az univerzum pedig mosolyogva összedörzsölte a két tenyerét: "Na, végre, alig vártam, hogy elindulj!". Majd némi kaján örömmel közölte: "Tessék Csillagom, akkor most csináld szépen, én meg tárt karokkal várlak a célnál!"

Megkaptam a segítséget, lehetőséget és eszközöket? Igen.

Végig gondoltam, hogy mit is jelent ez valójában? Nem.

Mi történt? Azt vettem észre, hogy azt hajtogatom, több változást és fájdalmat már nem bírok elviselni, inkább feladom, mert nem értem, hogy kerültem ebbe a helyzetbe és mit csináltam rosszul. Térdelek, hátratett kézzel, lehajtott fejjel. Jajj! Szegény én!

Azt kapom, amit kértem? Igen, letehetem a karmám és megvilágosodhatok minden lény javára, gyakorolhatom az elfogadó és feltétel nélküli szeretetet, az alázatot. De hogy ez mivel jár, arra nem gondoltam… Saját bőrömön kell megtapasztalnom, hogy a jól hangzó szavak, mit is jelentenek valójában, mert csak akkor tudom megvalósítani mindazt, amit célul tűztem ki, amikor tényleg tudom, értem és érzem ezeket. Amikor tapasztalati tudással rendelkezem. Elengedés, megengedés, az illúziók lebontása az életemről, feltétel nélkül szeretni. Elfogadni azt, amiről azt gondoltad el tudod fogadni, egészen addig, amíg meg nem történik veled. Pokoli nehéz észrevenni, hogy bár az egyik kezével elvett, a másikkal adott az élet, és hogy ami most éppen fáj, az holnapra elmúlik és valójában egy csoda kapuja is lehet egyben. Ha van szemed meglátni a csodát, ha úgy döntesz, hogy megéled a csodát. Pokoli nehéz kettőt hátra lépve ránézni önmagadra. Pokoli nehéz meglátni a mélyebb összefüggéseket a történések mögött, amikor éppen fáj, amikor éppen benne vagy a legújabb drámádban. 

Lehetetlen? Nem. Talán. Azt hiszem.

Kell hozzá erő? Nem is kevés!

Képes vagyok rá? Igen. Nem. Bármire képes vagyok, ezerszer bebizonyítottam már magamnak, most mégis miért bizonytalanodtam el?

Attól, hogy látom a mélyebb összefüggést még fáj? Igen, baromira.

Elmúlik?  Igen. Ezt már tapasztaltam. Elmúlik. Minden elmúlik.

Belehaltam? Határozottan láttam ma reggel felkelni a Napot. Le is fotóztam. Edzettem is. Azt hiszem még mindig életben vagyok. Szóval nem, nem haltam bele.

Utólag nevetni fogsz rajta, hogy mit össze nem vergődtél? Még akár az is lehet.Miért változik most minden ilyen gyorsan körülöttem?Mert én változom és fejlődöm gyorsan és a gyors változást sugárzom ki a külvilágba. A külvilág csak reagál, megadja azt, ami a továbbhaladásodhoz szükséges. Ha gyorsan haladsz, gyorsan kapod az új kihívásokat. Új belső környezet, új külső környezetet teremt. Ahogy bent, úgy kint, ahogy kint úgy bent. Ez ezt jelenti.

Mi most a legnagyobb kihívás? Együttműködésre kell rávenni az egomat, egy hosszabb távú cél megvalósítása érdekében. Nem könnyű, makacs kis jószág.

A szavak fontosak! Együttműködésre kell rávenni, nem pedig legyőzni. A győzelem szóba eleve bele van kódolva a veszteség. A vesztes nem boldog, ellenáll és feszült, megtört, esetleg kitörni próbál. Ha harcra készülök küzdeni fogok, ha küzdelemre készülök harcolni fogok. Márpedig én már nem akarok sem harcolni, sem küzdeni, főleg nem saját magammal. Játszani szeretnék, örömmel, felszabadultan, önfeledten.
Meghaladni sem kell az egomat hiába is mondják a "nagyok", nem is tudom. Ő hozott el idáig, miatta működöm, az ego a létezésem része. Nélküle nem vagyok Én, aki most vagyok, általa tapasztalok. Mint ahogy a testem nélkül sem tudnék tapasztalni. Ha folyton szidom és harcolok vele, miért is működne együtt velem? Ráadásul egészen vicces és szerethető is tud lenni. Most akkor megengedem neki, hogy egy kicsit hisztizzen, toporzékoljon, tombolja ki magát. De gyorsan kézen fogom, megsimogatom a kis buksiját, szeretgetem és elmesélem neki, hogy ha most együttműködik velem, hosszú távon abból mindketten sokkal többet profitálunk. Azt veszem észre, hogy bár szipog még és dacosan néz, de figyel. Meghallgat, mert együttérzésre lelt és azt látja, nem akarom elpusztítani, nem haragszom rá és nem utálom őt, amiért jelenetet rendezett. Lassan elhiszi, hogy szeretem, feltételek nélkül. Azt hiszem, ez az önszeretet. Most akkor egy kicsit megpihenünk, hogy aztán kézen fogva egymást, újult erővel indulhassunk el, most már csak játszani.

Hát akkor ez van most.

Szerző: Futó Katalin