Karácsony nálam
Amikor apukám búcsúztatóját írtam a nyáron és össze kellett szednem a gondolataimat róla és a hozzá köthető szép emlékekről, eléggé bajban voltam, rögös volt a mi közös utunk. Aztán beugrott egy nagyon régi karácsonyi pillanat, ami tulajdonképpen hozzá köthető, ezzel kezdtem a megemlékezést és innentől már dőltek belőlem a szavak. Az a karácsonyi pillanat segítette meg az emlékezésem, amit minden évben megidézek a karácsonyfa előtt állva. Az a pillanat, ami mélyen belém oltotta a béke és a szeret ízét, amikor még tiszta lap volt az életem. Ennek hangulatában készülök és várakozok a karácsonyra.
Kicsi voltam, tán hároméves, december 24-én délután volt, már szürkült és esett a hó. Apukám átvitt bennünket anyai nagyanyámhoz, megnézni, hogy náluk megérkezett-e már a Jézuska, ezzel biztosítva az időt anyukámnak arra, hogy nálunk odahaza is meg tudjon érkezni. Szánkón ültünk, nővérem hátul, én elöl, egy prémes "zsákba" bugyolálva. Nem tudok rá jobb szót, mint hogy "zsák". Máig emlékszem arra a "zsákra", kívül mélybarna fordított bőr, belül puha szőrrel volt borítva, amit a hónom aljáig fel lehetett húzni. Nagyon fázós gyerek voltam.
Ültünk a szánkón, belesimultam nővérem ölelésébe és hallgattuk a hó szitálását és figyeltük, ahogy apu lelkesen mutogatja, hol, melyik házba érkezett már meg a Jézuska, mutatta az ablakokat, ahonnan már kiszűrődtek a karácsonyfa fényei. Mi pedig örömmel figyeltük a ragyogó fényeket, elhittük, hogy tényleg ott járt. Akkor még hittünk a csodákban és abban, hogy ilyenkor egy pillanatra megáll az egész világ és őszintén szeretik egymást az emberek, mindenhol béke van. Soha nem felejtem el azt az érzést, ami akkor átjárt, leírhatatlan. Ez a pillanat nagyon mélyen belém égett, bele kódolódott a lelkembe. Ezt jelenti nekem A Karácsony (igen így nagy betűvel). Arra törekedtem egész életemben, hogy ezt az érzést újra átélhessem, minél többször. Mostanság már a hétköznapokban is egyre több ilyen pillanatot kapok el szerencsére.
Hallgatom az embereket a karácsonyi készülődésről, rohanásról, feszültségről és idegeskedésről, úgy általában a karácsonyról és újra meg újra rájuk csodálkozom. Aztán saját magamra, lehet velem van a baj, de valahogy én egészen másképpen gondolom és élem meg. Meg tudok vadulni tőle, hogy minden második ember, boldog-boldogtalan, azt kérdezi mit főzök (jó a kaja témától egy normál hétköznap is megugrom a triplaszaltót, pocsék háziasszony vagyok), mit sütök, milyen szaloncukrot vettem (semmilyent, mert nem esszük meg, maximum egy-két szemet, azért meg nem veszek, hogy csak úgy legyen), van-e csillagszóró, mit hoz a Jézuska stb... A közvetlen környezetemmel, akik érintettek a velem való ünneplésben egyeztetek, megbeszéljük a dolgokat, de én nem szeretek boldog-boldogtalannal non-stop erről beszélni/beszélgetni, nem annyira érdekel (tudom antiszociális vagyok), hogy más mit főz, vagy süt, mit csinál, az ő dolga. Gyakorlatilag ugyanazok a mondatok repkednek emberről-emberre, évről-évre, oda-vissza. Persze azért illedelmesen válaszolgatok és meghallgatom mások dolgait, maximum a fejemben van atomrobbanás ötször. Szerencsére vastag a koponyám, nem hallatszik ki.
Félreértés ne essék, én is készülök rá, de nem ez tölti ki minden gondolatom. Nem feszülök fel, ha valami nem úgy sikerül, nem sikerül, vagy valamire nincs időm, nem ragaszkodok semmihez, legfőképpen nem mindenféle társadalmi elvárásnak való megfeleléshez. Nem tudom felizgatni magam azon, ha kiderül nincs csillagszóró, vagy kirepedt a bejgli (mondjuk azt nem is szoktam sütni mostanában), vagy nem jutott időm megpucolni az ablakot, kimosni a függönyt (jelzem pont tegnap ezeken túlestem, de nem karácsony tiszteletére, hanem mert már nem láttam ki az ablakon). Jó, nyilván azért igyekszem rendet és tisztaságot tartani magam körül. Valahogy úgy vagyok vele, hogy a lakás és a tárgyak, eszközök, ételek, italok fontosak és tisztelettel bánok velük, de ők vannak értem és nem én őértük, nem nőnek túl rajtam. Nem ezektől lesz szép az ünnep, nem a külsőségek határozzák meg.
Nekem ilyenkor inkább az együttlét, a jelenlét és legfőképpen a harmónia a fontos. Arra figyelek, hogy szeretettel főzzem, amit főzök, bármi is az, mert átadom az energiám az ételnek főzés közben, ne a szenvedést és feszültséget főzzem bele, hiszen a többiek ezt eszik majd meg. Lehetőleg nem veszekszem semmiért, elfogadom a dolgokat úgy ahogy vannak, úgy ahogyan sikerülnek. Én felnőttkoromban mindig arra törekedtem ezen az ünnepen (és úgy általában), hogy ezeket valósítsam meg. Fontos, hogy erre törekedtem, de nem mindig sikerült-sikerül, szóval nem akarok angyali képet festeni magamról, mert a vállamon ott vihog a kisördög. Hosszú bukdácsolós út vezetett és vezet az általam megálmodott harmonikus világomhoz, ráadásul elég robbanékony ember vagyok, szóval van dolgom bőven. Például karácsonykor, éhesen különösen fel tudom húzni magam, ha késés van, vagy valakire várni kell. Ma már azért ezt is rugalmasabban kezelem, maximum belső robbanás van, kifele nem hallatszik.
Hallgatom az embereket és csodálkozom, amikor valaki azt mondja, nem szereti a karácsonyt, mert például gyerekkorában nagyon rosszak voltak az ünnepek, mert a szülei veszekedek, vagy alkoholisták voltak, vagy arról panaszkodnak, hogy éppen már valamelyik családtagjuk nem lehet velük stb. Erről nem az ünnep tehet. Arról sem, amit vallási okokból erre az ünnepre húztak. Ezt is nyugodt szívvel elengedtem, pláne, amikor megtudtam, hogy eredetileg mit is ünnepeltek karácsonykor, a téli napforduló idején, miért gyúltak fel a fények-tüzek. Nekem ez az ősi hagyomány kötődik inkább hozzá.
Szerintem felnőttként rajtunk múlik, hogy milyen lesz a karácsony, hogyan éljük meg azt, milyen szokásokat alakítunk ki. Ha valami nem tetszik, vagy nem jó, változtassunk. Megtehetjük. Ha valami jó és örömet okozott, vigyük tovább. Tudnék mesélni más emlékekről is, pocsék gyerekkori karácsonyokról, feszültségről, veszekedésről, alkoholizmusról. Készült rólam olyan fotó, hogy bőgve állok a fa előtt. Mégsem erről mesélek, hanem arról, hogy minden karácsonyban volt egy-egy pillanat, ami szép volt, amit meg tudtam ragadni belőle, ezeket viszem tovább. Például a mai napig összefut a nyál a számban a habcsók gondolatára és rögtön beugrik a kép, ahogyan lopkodjuk le a fáról. Vagy hogy úgy ettük le a szaloncukrot a fáról, hogy a papírt gondosan visszahajtogattuk, ne látszódjon, hogy már üres. Aztán persze a másik morcos lett, ha üres papírba botlott. Sokat társasjátékoztunk karácsonykor nővéremmel. Igaz veszíteni nem tudott, egyszer-kétszer rám borította a játéktáblát, ha vesztésre állt, én meg ilyenkor jókat kacagtam rajta. Amitől persze még idegesebb lett. Aztán kezdtük elölről, mert visszavágót követelt és sokat nevettünk is közben, ő is önmagán, hogy mennyire beleélte magát.
Az ünnepet nem árnyékolja be elhunyt szeretteim hiánya sem nálam. A családom jó részét elveszítettem már, sokan nincsenek velem sem évközben, sem ezen az ünnepen. Fizikailag legalábbis. Mégis az év mindennapján ott vannak velem, egy-egy mozdulatomban, mondatomban, arckifejezésben, a génjeimben, a gondolataimban.
Megtanultam azt az örök érvényű törvényt a családállítások során, hogy "ötven százalék apa, ötven százalék anya, ebből vagyok száz százalék én". Bármit is teszek, ez így van, ha akarom, ha nem. Tehát nem is lehetne másképpen, minthogy ők velem vannak minden pillanatban, az ünnepen is. Igyekszem ennek inkább az előnyeit kihasználni, tovább vinni, a kevésbé kellemeset valahogyan a szolgálatomba állítani.
Ha például tükörbe nézek, apám szemei néznek vissza rám, ugyanolyan színjátszó szemem van, mint neki volt. A szürkétől, a kéken át a zöldig tud ragyogni, éppen milyen hangulatom van, hogyan esik rá a fény. Anyámtól többek között a humorát örököltem, egy-egy ikonikus mondatát máig mondogatom - már amennyire emlékszem rá. Ugyanakkor a szenvedélybetegségre való hajlamát is örököltem, csak én már tinédzser koromban átfordítottam valahogyan valami másba, alkohol helyett. Menekült a valóságtól, ahogyan én is szeretek menekülni, csak megtanultam keretek között tartani, mert örököltem hozzá erős akaratot apámtól. Kettejükből lettem én. Ezért tudok kitartóan, sőt néha kényszeresen, függőségig menően sportolni. Ezért tudok festeni, meditálni, én így szállok ki a valóságból.
Ami jó és szerettem benne, az is itt van bennem, csak meg kell találni ezeket is. Ha ő már nem is tud velem lenni, én viszem tovább ezeket a tulajdonságokat, szokásokat, szép emlékeket, bármit, ami jó érzéssel tölt el, ha rá gondolok. Ebben a minőségében is velem tud lenni a mindennapokban és az ünnepeken egyaránt.
Igen, vannak rossz, traumatikus emlékeim is, karácsonyról és gyerekkoromból. Nem akarom őket elfedni, elfojtani, de nem akarom ezeket hangsúlyozni sem. Igyekszem feldolgozni, feloldani ott, ahol ennek helye és ideje van. Talán éppen ezen emlékek miatt vágyok oly nagyon visszatérni a csodához, hogy újrakódoljam magamat. Visszatérni a kezdetekhez, oda, abba a pillanatba, amikor belém oltották a szeretetet és a béke ízét, amikor még tiszta lap volt az életem. Emlékezzek erősebben arra, ami szeretetre inspirál, hogy én ezt adjam tovább a gyerekemnek, családomnak, a környezetemnek.
Na, de jól elkalandoztam, akkor hogyan is van nálam karácsony? Egyeztetjük a nagy családi ebéd menüjét, mi batyusbált rendezünk, mindenki visz valamit, ne egy embert terheljen az egész sütés-főzés. Mondjuk nekem könnyű dolgom van, mert minden évben ott kötünk ki, hogy hortobágyi húsos palacsintát csinálok, állítólag abban verhetetlen vagyok és a család összes gyereke (akik már nem is annyira gyerekek) kiborul, ha nincs. Tessék én ezt főzöm. Mondhatni, ez már családi hagyomány. Mézeskalácsot mindig sütök, ezt a saját egyszem gyermekem követeli, ez nálunk amolyan anya-lánya program. Tessék ezt sütöm. Hogy mit hoz a Jézuska? Mikor mire van szükségem, szükségünk, ezt is egyeztetjük előre, limitált összeggel. Korábban felváltva adtuk a helyszínt is, mióta kisebb lakásba költöztünk, nálam nem férünk el, így testvéreméknél gyűlünk össze évről-évre. Majd egyszer talán megint lesz nagy nappalim, nagy családi ebédeknek.
Sütünk-főzünk, rendezkedünk, ajándékot csomagolunk, fát díszítünk, nyüzsgünk, mint bárki más. Olyanok vagyunk, mint egy nagy olasz család, pezsgünk, hangoskodunk, vitatkozunk, nagyokat nevetünk. Dagira esszük magunkat, fetrengünk a sok kajától és minden évben megfogadjuk, hogy jövőre nem csinálunk ennyit. Társasjátékozunk, beszélgetünk hajnalig-reggelig. És igen nagyra nőtt gyerekeink is beleállnak ebbe, élvezik, várják, különösen a társasjáték partikat. A legnagyobb fejtörést az szokta okozni, hogy most melyik társast vegyük elő, de mindig kiegyezünk valahogy. Aztán ott alszunk mind egy kupacban, kinek hol jut hely, majd reggel (vagy amikor sikerül felébredni) folytatjuk, ahol abbahagytuk. Esszük a maradékot, csicsergünk, játszunk, esetleg családilag nézünk valami filmet, begyújtunk a kandallóban, körbe üljük. Idén szaunázni is fogunk valószínűleg, mert kedvenc egyetlen sógorom (elképesztően ügyes és kreatív ezermester) tulajdon két kezével épített az udvarukba egy finn szaunát. Remélem esni fog a hó és a szauna füstüveges ajtaján keresztül, a fafűtéses szaunakályha mellől figyelhetjük a havas kertet.
Fiatal(abb) korunkban ezt képesek voltunk szilveszterig folytatni. Hol itt aludtunk, hol ott, az se zavart bennünket, ha nem fértünk el és valakinek a földön kellett aludnia. Együtt főztünk, hol itt, hol ott. Mindeközben pedig társasjáték és filmnézős maratonokat tartottunk és rengeteget nevettünk. Ahogy nőtt a családunk és egyéb családi kötelezettségeink is lettek, ez leszűkült egy napra. Aztán amint az életünk változásai engedték, feltornáztuk két napra, mert igényünk volt rá, hiányzott a régi önfeledt lazulás.
Mindig rugalmasan álltunk bele bővülésbe, szűkülésbe egyaránt, voltak kemény, nehéz éveink, nem is egy. A karácsonyt akkor sem engedtük el. Nem a körülmény számított, hanem az, hogy együtt legyünk és játszunk, nevessünk. Az a gyanúm, hogy ha egyszer sikerül nekem és a nővéremnek nyugdíjba vonulni, visszatérünk a szilveszterig tartó karácsonyhoz.
Azonban mindig van egy pillanat karácsonykor, ami csak az enyém. Amikor feldíszítem a saját karácsonyfám. Megállok, becsukom a szemem és repülök vissza gyerekkoromba. Máris megint ott ülök azon a szánkón, hallom a hó szitálását, érzem a hideg csípését az arcomon, a nővérem ölelését. Hallom az apukám léptei alatt ropogó hó hangját. Érzem a tiszta gyermeki örömöt és szeretetet, a csodára várás izgalmát, ami ott, abban a gyerekkori pillanatban átjárt. Addig nézem ezt a képet belső vetítővásznamon, amíg a mostban is azt érzem, hogy "ő, a csoda itt járt". Ekkor indulhat igazán a karácsony.
Egész évben rohanunk, igen, néha nem értünk egyet és vitatkozunk (bár az utóbbi időben már ez sem jellemző). Karácsonykor azonban van időnk megállni és igazán együtt lenni, a mi kis szeretetbuborékunkban, amit mi a nővéremmel ketten teremtettünk magunknak egymást ölelve, ott azon a réges-régi szánkón.