Hétköznapi spiritualitás - Az én rózsaszín felhőm
Ma reggel megvilágosodtam. Feloltottam a lámpát a szobában és rögtön világos lett.
Viccet félretéve. Azért ragadtam klaviatúrát, mert ismét megkaptam, hogy én túl optimista vagyok és rózsaszín felhőn ülök. Meglehet, de jó nekem ezen a felhőn ücsörögni, lábat lógázva. Sőt, azt is megkaptam, hogy már túlontúl elfogadó vagyok és megértő. Vajon ez baj? Tényleg így van?
Tudjátok mi történt mindössze? Látom az életet úgy ahogy van és annak látom, ami: teljesnek és tökéletesnek a maga összes tökéletlenségnek ítélt tulajdonságaival, történéseivel együtt. Mert az életbe minden beletartozik, még ha szeretjük is azt gondolni, hogy nem. Szeretet, béke, háború, fájdalom, hogy csak néhányat említsek. Minden. Most itt azonban az érzésekről írnék. Az életbe minden érzés is beletartozik. Na, de mit is értek ezalatt? Valami ilyesmit, amit Jeff Foster megfogalmazott "A legmélyebb elfogadás" című könyvében.
"Nem akarjuk, hogy megjelenjen a fájdalom, mégis megjelenik. Nem akarjuk, hogy megjelenjen a félelem, mégis megjelenik. A neveltetésünkből adódóan nem az élet teljességének részeként tekintünk a fájdalomra, félelemre, a szomorúságra, a haragra és egy sor más érzésre. Arra neveltek bennünket, hogy a tapasztalatunk bizonyos részeit tökéletlenségnek, szennyeződésnek, rendellenségnek, tisztátalanságnak, valamiféle hiányosság kifejeződésének lássuk. Más szóval arra tanítottak, idomítottak, sőt agymosással arra neveltek át bennünket, hogy tapasztalatunk bizonyos részeit fenyegetésnek tekintsük magára az életre. Azt hisszük, bizonyos tapasztalataink az élet ellen vannak – mintha nem érdemelnének helyet bennünk. Harag, félelem, szomorúság, kényelmetlenség, fájdalom – őket nem ajánlatos beengedni. Elutasítom őket, mert azt hiszem nem tartoznak hozzám. Nem az élet teljességének részeiként tekintek rájuk. Azt hiszem veszélyeztetik a jóllétemet, ezért az egész életemet azzal töltöm, hogy menekülök előlük."
Ezen egy picit most gondolkodjunk el, emésztgessük. Nekem is sok fejtörést és felesleges szenvedést okozott, hogyan küzdjem le a negatívnak kikiáltott érzéseket, tulajdonságaimat. Aztán rájöttem, hogy nem leküzdeni kell, hanem elfogadni, szeretni, megengedni és megélni őket, tudatosnak lenni rájuk. Rájöttem, hogy nem robot vagyok, hanem ember, tehát vannak érzéseim, mindenfélék és milyen jó, hogy vannak! Magamhoz öleltem az összeset! Hiszen sokszor éppen a haragom, a dacom vagy a dühöm, félelmem volt az, ami erőt adott, hogy látszólag lehetetlennek ítélt feladatokat, problémákat is megoldjak. És néha a szomorúságom, fájdalmam vett rá, hogy egy kicsit leüljek pihenni, mikor kifárasztottam magam, de nem voltam hajlandó erről tudomást venni. Vagy éppen egy nátha kényszerített arra, hogy leüljek már egy kicsit, mert amúgy nem vettem észre, hogy az akkumulátorom vészjelzője túlforrósodást jelez… (csak, hogy stílszerű legyek és újra a robot hasonlattal éljek).
Mi is történt valójában? Rengeteget hajtogattam magamnak azt a megerősítést, hogy:" Jogom van az érzéseimhez!" Ez abból eredt, hogy többször kaptam meg azt, hogy "Ne legyél dühös, ne legyél heves, ne legyél ilyen meg olyan..." vagyis hogy megpróbáltak rávenni, hogy egyszerűen ne az legyek, aki vagyok és ne érezzem azt, amit érzek. Én meg elhittem és szépen affelé terelgettem magam, hogy bizonyos részeim elutasításra kerüljenek. Vigyázat! Itt lehet téves következtetést levonni. Nem hibáztatok másokat ezért, hiszen ki volt az, aki elhitte ezt? Ki volt az, aki elutasította saját magát? Én. Külvilág és körülmények, az hogy hogyan hatnak rám az az én dolgom és felelősségem.
Az előző sort folytatva azért tovább megyek, volt olyan, aki kijelentette, hogy "Tévedsz, rosszul érzed." Kérdem én, hogy lehet egy érzés rossz vagy téves? Egy érzés az van, egyszerűen csak van. Akkor ott azt találtam reagálni, hogy majd mindjárt jól bokán rúglak és ha azt mondod, hogy fáj, majd én is azt mondom neked, hogy nem is, csak rosszul érzed, ne fájjon! (És most ki volt az, aki nem hitte el, hogy téves, amit érez? Én.)
Egy érzés nem téves, vagy rossz, maximum a gondolat vagy a hiedelem mögötte az, ami felülvizsgálatra vár. Még ezekre se mondanám, hogy rossz vagy jó, de ezek azok, amik legtöbbször az érzések hátterében állnak és ezek azok, amiket adott esetben irányítani, vagy kontrollálni, felülvizsgálni, megváltoztatni tudunk. Az érzés az van.
Szóval bokán rúgtalak és ez fáj. Rendben is van ez így, sőt még az is rendben van, hogy dühös leszel rám, amiért bokán rúgtalak és fájdalmat okoztam. Az már más kérdés, hogy mit cselekszel ezután. Bokán rúgsz, hogy nekem is fájjon vagy elfogadod, hogy ez fájt, megengeded, hogy dühös legyél rám és ezt el is mondod. Még ha kicsit hevesebben is, de mondjuk azt mondod, hogy "Te figyu! Írtó pipa vagyok rád, mert bokán rúgtál és nekem ez most fáj!" Mielőtt messzemenő következtetéseket vonnánk le, csak szólok: bármit történik is, az is rendben van, mert amikor az érzés erősen aktív, esélyes, hogy átveszi az irányítást. Lelkiismeretfurdalásod van a történtek miatt? Rendben van. Vizsgáld meg, fogadd el, tudatosítsd a történteket. Bokán rúgott, fájt, dühös lettem, bokán rúgtam. A tényszerűség fontos a tudatosítás folyamatában. Könnyen elmehetünk oda, hogy ő a hibás, ő kezdte! Nem-nem. A lényeg azon van, hogy tudatosítsam érzéseimet és megengedjem magamnak, hogy ezt éreztem. Ezzel nem azt mondom, hogy felmentem magam minden cselekvésem alól (valahol egy kicsit mégis ezt mondom), hanem hogy abban a pillanatban, hogy tudatosítom és elfogadom, hogy fájdalmat éreztem, dühös voltam, szinte fel is oldom ezt az érzést és a következő alkalommal nagyobb eséllyel tudom irányítani az érzés után a cselekvésem. Jó a következő alkalommal még nem, de sok és kitartó gyakorlással előbb-utóbb menni fog. Én például úgy kezdtem, hogy a sok utólagos végigondolás után egyszer csak a folyamat közben felfigyeltem rá, hogy mi történik. Dühös vagyok és most dühből fogok cselekedni és volt annyi lélekjelenlétem, hogy hangosan ki is mondtam: "Dühös vagyok basszus, most jobb, ha menekülsz!"
Mi is történt tulajdonképpen? Tudatosítottam és felhívtam saját magam figyelmét arra, hogy az érzéseim irányítanak éppen (na meg a másikét is, így volt esélye hogy megússza a súlyosabb következményeket, vagyis egérutat adtam neki). Aztán eljött az a fázis, amikor magamnak adtam egérutat, azzal, hogy azt mondtam hangosan: "Dühös vagyok, most inkább elvonulok, míg kidühöngöm magam, mert ha most cselekszem bántani fogok!"
Mielőtt téves következtetésre ugranánk, nem azt mondom, hogy ha valakit dühödben felpofozol azzal én egyetértek, rándítsd meg a vállad és menj tovább. Hanem hogy legyél tudatos a történtekre, az érzéseidet fogadd el, viszont a mögöttük rejlő hitrendszert, gondolatiságot vizsgáld felül. Azt is mondom, hogy tudatosítsd az érzéseidet, mert ha tudatos vagy rájuk nagyobb eséllyel tudod irányítani a viselkedésedet. Amikor magadban működteted ezt a folyamot (folyamatosan, jó hírem van, folyamatosan dolgod van vele, ez nem olyan hogy egyszer megcsináltam és akkor mindig megy), na akkor van az, hogy túlontúl elfogadónak és megértőnek kiáltanak ki. Mert ahogy magamat megértettem, hirtelen elkezdtem megérteni másokat is és elmúlt az a késztetésem, hogy megjavítsam. Nem kell megjavítani, jó úgy ahogy van. Teljes, egész és tökéletes, a maga emberi mivoltában.
Itt se vonjunk le téves következtetést, nem lehet velem bármit megtenni elfogadás címszó alatt. Pusztán kisebb eséllyel húzom fel magam a másik viselkedésén, mert látom a mechanizmusait és ezáltal tudok én tudatosan reagálni a történtekre. Ez nem jelenti azt sem, hogy én nem kapom fel a vizet és nem üvöltök néha. Dehogynem, csak kevesebbszer és ha fel is kapom a vizet, sokkal gyorsabban múlik el az érzés.
Szóval nem lehet velem elfogadás címszó alatt bármit megtenni, hanem nagyobb eséllyel tudok tudatosan reagálni, tudatosan szépen kommunikálva meghúzni a saját határaimat. Igyekszem odafigyelni, hogy én ne erősítsem a másik abbéli hitrendszerét, hogy bizonyos érzéseinek nincs helye. Például kerülöm azt a mondást, hogy "ne legyél dühös", "ne legyél ilyen vagy olyan". Kerülöm, szóval ezt még tanulom, nekem se mindig megy. Mondjuk például a gyerekem agyára megyek mostanában, amikor azt mondom. "Oké értem, teljesen jogos, hogy dühös vagy. Ventiláld ki, aztán nézzük meg mit tudunk a helyzettel kezdeni." Ilyenkor azt szokta mondani, hogy "Széttrollkodtam a dühét ezzel, mert ő most csak őrjöngeni akart és arra várt, hogy azonosuljak vele és együtt dühöngjünk, erre én meg ilyeneket mondok, szóval most már ezért rám dühös." Nehéz a szülői sors… 😊
Tudatos reagálás és szép kommunikáció alatt azt is értem, hogy őszintén az ő szintjén (és ebben semmi ítélkezés nincs a részemről). Pusztán annyit mondok, hogy ha nem beszélünk egy nyelvet, az újabb konfliktusforrás. Például, ha látom, hogy a másik felett átvették az érzések az irányítást, nem tudatos önmagára és alapvetően nem egy filozófikus alkat, akkor nem idézgetek neki Lao-Cet, mert elképzelhető, hogy pofon fog vágni. Bizonyos helyzetekből meg egész egyszerűen kimenekülök, mert bizony hiába mondják sokan, sokszor, én azt gondolom nem lehet minden helyzetet kommunikációval megoldani. Nem kezdek el szeretetről, érzésekről és tudatosságról kommunikálni egy agresszív embernek, ha látom rajta, hogy ő az agresszióját akarja rajtam kiélni. Teljesen tudatos, ésszerű és rendben lévő reakció lesz részemről a futás ebben az esetben.
Nem könnyű út ez, hosszú évek óta gyakorlom és folyamatosan tanulom. Alapvetően megmondó ember vagyok, szeretek okoskodni. szóval ez extra nehezítő tényező. Na jó, úgy fogalmaznék, szeretem megosztani a tapasztalásaimat, hátha valakinek ad egy kis kapaszkodót, vagy segít. Meg mert szeretem etetni az egóm, szeretem, ha figyelnek rám és elgondolkodnak a szavaimon. Ember vagyok na! Tökéletes, a maga tökéletlenségében.
Ennyit az én rózsaszín felhőmről nagy hirtelen.