El Camino
Ez az idei év a belső utamon megjárt "el camino"-m kilencedik éve. Persze, amikor elindultam az úton, még nem így fogalmaztam, nemrégiben kereszteltem el Belső El Camino-nak.
Na, de honnan is indultam? Az elmúlt hosszú évek alatt jó ideig teljes volt körülöttem a káosz, sokáig azt sem tudtam én ki vagyok és pontosan mit is akarok és egyáltalán, hogy jutottam oda, ahol vagyok, de legfőképpen merre tartok. Aztán elkezdett letisztulni körülöttem minden, s lassan-lassan a dolgok a helyükre kerülnek bennem. Elindultam, hogy találjak egy boldog párkapcsolatot és ebből az lett, hogy megtaláltam magam és ömagamban a boldogságot.
Talán, ezzel a naplóbejegyzéssel kezdődött minden, kilenc évvel ezelőtt:
"Többé nem voltak szavai. Senki sem fogta a kezét, nem voltak itt a barátai, ismerősei, családja. Egyedül állt a folyosón és tudta, csak magára számíthat. Neki kell döntenie. Nincsenek befolyásoló hangok, kritikák, vélemények. Csak ő van itt, egyedül.
Szürke, félhomályos folyósón állt. Háta mögött az ajtó, ahonnan jött, felirat rajta: Az Életed. Szürke köd gomolygott ki az ajtó alatti résen, csak néha-néha villant fel egy-egy színes fénysugár. A háta mögötti világot pontosan ismerte, kényelmes, kiszámítható, szürke, néhány ragyogó folttal, amik egy idő után mindig elhalványodnak, ráadásul ismétlődnek a foltok mintái is. Egy halvány felirat is látszott még az ajtón: Karbantartás miatt átmenetileg zárva!
Előtte a folyosó másik oldalán, egy másik ajtó, rajta a felirat: Változás. Szivárványos, villódzó fények látszódtak az ajtó alatti keskeny résen. Arról azonban sejtése sem volt, hogy mit rejthet a villódzó fényekkel hívogató világ. Próbált megérzéseire hagyatkozni, ám azok most mélyen hallgattak. Talán azért, mert korábban próbálták terelgetni az új lehetőségek felé, mutatták az utat, ám akkor nem hallgatott rájuk. Most pedig, mikor az Élet páros lábbal rúgta ki a folyósora, már nincs mit mondaniuk. Itt is megjelent egy halovány felirat az ajtón: Építési terület, belépés saját felelősségre!
Minden elcsendesedett körülötte, mégis hangzavar volt a fejében, hiszen a csend zúgott benne. Pontosan tudta mi a teendője, ám az egoja, a szigorú börtönőr, most is összeráncolt homlokkal, karba font karokkal bámult rá. Parancsolóan sugallta felé: Mars vissza a helyedre!
Azonban ekkor kellemesen ismerős lágy szellő simogatta arcát, borzolta hajszálait. A Változás Szele. Lelkében felerősödött honvágya, ösztönei pedig azt súgták itt az ideje, hogy hazamenjen. Oda, ahová valóban tartozik. Önmagához. Mély levegőt vett és lenyomta a Változás feliratú ajtó kilincsét. Belépett az ajtón, amely mögött egy szakadék várta. Nem látta mit rejt a mély. Szíve azonban izgatottan kalapálta: ott lent az otthona várja! Az éden, amelyről álmodott. Pontosan nem tudta, hogy milyen is ez az éden, mi várja ott, hogyan fog kinézni, mit is vár ő ettől az édentől, vagy, hogy mikor ér oda. Csak azt érezte, oda tartozik, oda kell mennie. Többé nem voltak kétségei, széttárt karokkal vetette magát a szakadékba. Megkezdte zuhanását a változásba."
És hogy miről is szólt pontosan ez a bejegyzés kilenc évvel ezelőtt? Hát… Hajdan, ifjú titánként meg voltam győződve, hogy negyvenéves koromra már égig érő magasságokig jutok és boldogan élek, amíg meg nem halok. Aztán egy pillanatra nem figyeltem és negyven lettem. Égig érő magasság meg sehol, boldogság meg pláne. Ott álltam életem romjain.
Érthetően fogalmazva: éppen a második házasságom ment tönkre, megint újra kellett építeni az életemet emberileg, anyagilag, minden tekintetben. Immáron másodszor kezdtem szinte a nulláról, ráadásul most már nemcsak magamról kellett gondoskodnom, hanem a gyermekem biztonságáról is. Miközben azon futtattam a gondolataimat, hogy mit is kellene csinálnom, vagy máshogyan felépítenem, rájöttem, hogy két házasságomban egyetlen dolog volt ugyanaz: ÉN. Ergo, ha pozitív változást és új alapokat akarok, nekem kell változnom, mégpedig pozitív irányba, de sürgősen. Cölibátust - vagy szüzességet, fene tudja nők esetén mi a megfelelő szó - fogadtam. No persze, akkor még nem ennyire tudatosan, azóta jöttem rá, hogy pontosan mi is történt. Akkor úgy fogalmaztam, nem megyek bele túl gyorsan egy újabb kapcsolatba, először tisztázom, lezárom magamban a dolgokat és megnézem önállóan is megtudom-e állni a helyem a világban, biztonságot nyújtva gyerekemnek. Bennem kell a férfi és a nő egységének összeállnia, hogy ezt a külvilágban is meg tudjam valósítani, hogy egyszer egy valóban kiteljesedett párkapcsolatot is magaménak mondhassak majd.
Így kezdődött. Ekkor indultam el az úton, amit azóta átneveztem Belső El Caminónak.
Fogalmam se volt, hogyan csináljam és mit is jelent ez pontosan, mégis beleugrottam a változás szakadékába, s hagytam, hogy minden menetközben alakuljon. Hosszú ideig a csend zúgott bennem, pedig korábban ontottam magamból a novellákat, blogbejegyzéseket, újságcikkeket. Akkor megkérdezte tőlem valaki, hogy végleg felhagyok-e az írással, alkotással és én akkor teljes hittel azt válaszoltam neki: Igen! Akkor ott tényleg azt gondoltam, így is lesz, mert úgy gondoltam a valóságot kell megélnem. Rájöttem, hogy az írás nem más számomra, mint kilépés a valóságból, hiszen átlépek egy másik dimenzióba és onnan közvetítek élő riportot. Az akkori blogom neve is az volt "Kate Lynn - A második dimenzió." Azonban ez a dimenzió elkezdte teljesen betölteni az életem, lassan már nem is itt éltem, hanem inkább a túloldalon. Minden egyes konfliktus, probléma, megoldatlan dolog elől, a házasságom gondjai elől, egyszerűen átléptem a fejemben élő másik világba, míg végül majdnem teljesen beszippantott. Függő lettem, mint egy drogos, vagy alkoholista, többé már nem akartam megélni a valóságot. Mikor ezt felismertem, ijedtemben bezártam a másik világhoz vezető kaput. Hiszen nekem itt a helyem, a valóságban, a jelenben, gondoskodnom kell a lányomról és magamról. Nem álmodozhatok és mászkálhatok egy másik dimenzióban, itt a földön kell megoldanom a helyzetet.
De mi is történt az elmúlt kilenc - inkább negyvenkilenc évben? Hihetetlen utazáson vettem részt, elképesztő tapasztalatokat szereztem. Traumát oldottam, önfejlesztettem, terápiáztam, megszerettem a múltam és a gyerekkorom. Magamhoz öleltem az elmúlt éveket mind, az összeset, mint egy nagy puha takarót. Ami megtart, megvéd, melegít. Ami mindig ott lesz nekem, inspirációként. Hiszen ezekben az években váltam azzá, aki ma vagyok, minden keserű és édes tapasztalása hozzám adott valamit. Sikereket értem el, nagyon sok értékes és jó embert, barátokat ismertem meg és vesztettem el. Jó pár csalódás is ért menet közben, ismerkedésben lefutott kiábrándító körök, szerelmi bánat. Megtörtem és felálltam újra, nem is egyszer, mert volt erőm és segítségem hozzá. Bíztam benne, hogy lesz ez még jobb is, igyekeztem nem végleg bezáródni az újabb csalódások hatására. Ez nem mindig ment könnyen, volt hogy magamra zártam az ajtót és elzavartam mindenkit, aki kopogtatott. Féltettem darabokra tört szívem, szilánkjait próbáltam összeragasztani, újra egésszé varázsolni.
Ugyanakkor csoda helyekre jutottam el, jártam és járom a világot. Közben megtaláltam a festést, ami átvette az írás helyét. Ugyanoda jutottam, egy másik dimenzióba, s ha lehet talán még erősebben éreztem. Megint függő lettem, mint egy drogos, vagy alkoholista, többé megint nem akartam megélni a valóságot. Mikor ezt felismertem, jött az érzés is, hiába zárom be a kaput újra, máshol utat tör magának, mert a dimenziókon túli látásomat el nem nyomhatom. Két világ határán életem mindig is, születésem óta. Az egyensúlyt kell megtalálnom - ebben is - és megnézni, hogyan tudom összeegyeztetni a két világot, hogyan tudom ezt kézzel fogható és hasznos dologra váltani.
Elkezdtem tai chizni, hogy az egészségemért és testemért is tegyek valamit. A tai chi, chi kung, nei kung tanulása és gyakorlása közben szerzett felismeréseket, ismereteket igyekszem beépíteni szakmai és magánéletembe is. Az életmódom, szemléletem része lett, a másik szenvedélyem a festés mellett.
Elindultam, hogy találjak egy boldog párkapcsolatot és ebből az lett, hogy rátaláltam magamra és a boldogságra önmagamban (önmagomban). Ez nem zárja ki a párkapcsolat lehetőségét, de nem is hajszolom, erőltetem, vagy keresem. Nem a párkapcsolat a cél, de lehet az út és utazás része. A célom élni az életem, megélni Az Életet. Igyekszem észrevenni és megélni minden lehetőséget és csodát, amit még ad.
Észrevétlenül mindeközben felnőtt lett az én kislányom is, akinek sikerült stablilitást, biztonságot teremtenem. Csodálatos nőszemély lett belőle. Büszke vagyok rá, a sikereire, az életére, ahogyan céltudatosan halad előre a saját útján. Büszke vagyok a kapcsolatunkra, mindarra amit ő tanít nekem. Igen, a legnagyobb tanítóm talán a lányom és az, hogy mindig olyan felnőtt, olyan nő akartam lenni mellette, akire nekem kislányként szükségem lett volna. Akire nekem felnőttként szükségem lett volna. Így váltam (értem) önmagammá, azzá a felnőtté, azzá a nővé, akivé válni szerettem volna.
Az elmúlt éveim (mind a 49) mutatják meg, hogy mennyi mindenre vagyok képes, olyanra is, amiről magam sem hittem el, hogy meg tudom csinálni. Megmutatják, hogy milyen gazdag is vagyok valójában, ha nem a leggazdagabb a világon. Panaszra nincs okom, többet éltem és többet értem el eddig, mint amiről valaha is álmodtam. De én az örök elégedetlen – mások szebben fogalmaztak, nyughatatlan szív – azonban magasra tettem a lécet. Vannak új álmaim és céljaim. Mindig álmodok, örök álmodozó vagyok. Most éppen a Zöld Jáde Studió közösségét álmodom.
Megyek tovább az Belső El Camino-mon, hisz még annyi felfedezni való csoda vár rám ezen az úton!