Minden nap egy csepp jót
Mindannyian boldogok és egészségesek szeretnénk lenni, harmóniában, kiegyensúlyozottan szeretnénk élni. Én is ezt akartam, ezért kezdtem bele a keresésbe, hogyan tudnám ezt megvalósítani, miközben az élet körülöttem folyamatosan áramlik, lüktet, pulzál, változik. A létezés duális, árnyék és fény, jó és rossz tánca, születés és elmúlás keringője. Azt gondolom ahhoz, hogy ebben a táncban ne elvesszünk, hanem megtaláljuk a saját lépéseinket, felvegyük a ritmust, elengedhetetlen, hogy mi is a változás és fejlődés útjára lépjünk, beleengedjük magunkat a létezés áramlásába, a változásba. Ennek első lépése, hogy minden nap teszel magadért valamit, legalább egy cseppnyit.
Azzal, hogy teszel magadért mindennap valami apró, egyszerű dolgot, azzal a szeretteidért, a környezetedért, a világért is teszel valami nagyszerűt. Mi legyen ez az apró dolog, amit megteszel magadért? Erre egy ember tudja a választ, te magad. Hiszen az élet áramlásába mindenki másképpen, a maga élethelyzetében és életkörülményei, saját keretei között tud belehelyezkedni. Ezért nincsenek instant megoldások, jó válaszok, tuti módszerek. Első lépésként engedjük meg magunknak, hogy időt szánjunk magunkra. Ez a legnehezebb akadály, amelyet le kell győznünk, ez az első lépés önmagunk felé. Hallom is már, de a gyerek, de a háztartás, de a munka... Nekem erre nincs időm, nem tudom megoldani, nem tudom hová tenni. Ismerős, évekig mondogattam. Ám azonban kérdeznék valamit: hogyan akarsz adni és működni, ha egyszer csak elfogysz, kimerülsz? Ha te nem töltöd fel magad, miből adsz, miből működsz? Az, hogy nincs időd magadra, pontosan azt jelzi, hogy szükséged van önfejlesztésre. Szerencsére pont akkor működik jól, ha apró lépésekben (de kitartóan és rendszeresen) történik.
Példát tudok mondani, a sajátomat. Egészen apró lépéssel indultam, megengedtem magamnak minden reggel, hogy leüljek és élvezzem a kávé illatát és apró kortyokkal megigyam. Nem a pultnál állva, nem a gyerek szendvicsének készítése közben, rohanásban. Inkább 10 perccel előbb keltem, hogy minden reggel öt percet magamra szánjak. Hihetetlen jó érzés volt. Igen, sokan ezt sem engedjük meg magunknak. Aztán ezek a percek egyre nyúltak, mert már nem sajnáltam magamtól. Annyira rákaptam, hogy még akartam. Elkezdtem meglepni magam. Néha beültem délután egy kávézóba, cukrászdába egyedül és kiélveztem minden percét. Volt hogy vettem magamnak egy szál vagy egy csokor virágot, nem vártam meg és el, hogy más vegye meg. Gyönyörködtem benne otthon a vázában. Egyszercsak elkezdtem igényét érezni annak, hogy mozgás kerüljön az életembe, mert egyre nehézkesebben mozogtam, pedig még (relatív, ha a gyerekemet kérdezed biztos mást mond) fiatal vagyok. Olyan mozgást kerestem, ami nem erőlteti meg az izületeim és nem löki az egekbe a pulzusom pillanatok alatt. Lágyan, finoman mozgat meg. Kipróbáltam a táncot, jógát. Nem az én világom. Aztán egyszercsak eszembe jutott, hogy többször mondták már nekem, hogy hozzám a tai chi illene. Bejelentkeztem hát egy tai chi edzőhöz. Kiderült, hogy igaz, hozzám ez a mozgásfajta illik.
Napi 10 perccel kezdtem, egyszerű dologgal, meglepetésekkel. Ma ott tartok, hogy minden hajnalban egy órát edzek, otthon a ház mögötti parkban. Cserébe minden nap abban a biztos tudatban indulok el, hogy ma is tettem magamért valamit, az egészségemért, a mosolyomért, hogy másoknak támasz tudjak lenni, ha kell. Én a tai chiban és chi kungban találtam meg azt, ami nap, mint nap megtart és erőt ad. Ehhez bizony minden nap fel kell kelnem fél ötkor. Korábban ezt el sem tudtam volna képzelni, imádok aludni. Mostanra már annyira természetes, hogy sokszor magától kipattan a szemem. Hétvégén is. Hogyan vettem erre rá magam? Ezt hívom úgy, hogy áldást hozó áldozat. Feláldozom az alvásidőm egy részét, cserébe megkapom a mozgás áldását, mert bizony feltölt energiával, lendülettel és azzal az érzéssel, hogy ma is tettem magamért valamit. Nem egyik napról a másikra lett ebből egy óra és nem is tudatosan épült fel. Én csak jól éreztem magam és ebből mindig egy picivel többet akartam. Nyújtottam a saját időmet. Öt perc, tíz perc, húsz persz, fél óra és innen ugrottam az egy órára körülbelül egy év alatt.
2022-ben (szalad az idő, már három éve) megtapasztaltam, hogy az egyetlen igazán fix dolog az életemben a mozgás. Mikor minden összeomlani látszott körülöttem és úgy éreztem egyáltalán nincs ráhatásom az eseményekre, az tartott életben, hogy a mozgásomat és a légzésemet legalább még én irányítom. Maradt egy kicsiny szigete a létezésnek, ahol még én vagyok az úr, s ez erőt adott (ad) a mindennapokhoz. Ez lett a fix pont az életemben, amihez mindig visszatérhetek. Mozgás közben csak magamra, a testemre, a légzésemre koncentrálok, magammal vagyok. Figyelem magam, a fejlődésem, a reakcióimat, az egyensúlyomat. Mostanában mindennap azzal mérem le milyen napom lesz, hogy reggel tudok-e féllábon állni, akár hosszan. Ha zaklatott vagyok, nincs meg az egyensúlyom sem. Rengeteget tanulok a gyakorlások közben, amit azután átviszek a szakmai és magánéletembe.
Mozgás közben kinyílt a szépséglátó szemem is. Három éve még egy vidéki társasház teraszán edzettem minden reggel, ahol egy orgonabokor virágzása és hervadása adott erőt, hogy megbirkózzak az elmúlással, ami körbevett. Végig kísértem apukám betegségét és távozását. Kemény helyzet volt. Napról-napra figyeltem ahogyan fogy az ereje, igyekeztem legjobb tudásom szerint minden megtenni, hogy könnyítsem napjait és amennyire lehet gondoskodjak róla. Ezzel párhuzamosan hajnalban edzés közben, napról-napra figyeltem az orgonabokor változását, rendíthetetlenül tette a dolgát, felragyogott, majd elhervadt, de nem halt meg örökre, következő tavasszal újra ragyogott. A létezés körforgása. Lelkileg ez adott erőt, fizikailag a hajnali edzések, hogy végig tudjam csinálni mindazt, ami napközben várt rám.
A napi szintű gyakorlásokat azóta sem hagytam abba, szeretem, hiányzik, ha kimarad. Szertartást csináltam belőle. Füstölőt és mécsest gyújtok, hálát adok. Aztán szépen lassan megkezdem a bemelegítést és az erősítő gyakorlatokat a lakásban, majd mécsessel a kezemben levonulok a házunk mögötti parkban tai chi formákat gyakorolni. Alig várom, hogy a környék fáinak és bokrainak kibontakozását, ragyogását és hervadását, majd következő újjászületését követhessem végig. Látni újra és újra a létezés körforgását erőt ad.
Természetesen, bármiben megtalálhatod ugyanezt az érzést. Nekem ez ad erőt, másnak más. Lehet hogy másnak a a főzés, új receptek kipróbálása, vagy horgolás, festés, jóga, zumba, futás bármi más adja meg az erőt és az énidőt. Nem ez a lényeg. Lehet ez bármi, amiben szárnyalsz, amiben flow-ban vagy. Azt gondolom, teljesen mindegy milyen technikával támogatjuk meg magunkat, lényeg, hogy magadért tedd. A lényeg, hogy tegyél magadért egy csepp jót, mert akkor lesz erőd bármivel megküzdeni, másokért is tenni, másoknak is adni, anélkül hogy Te magad elfogynál. Kezdd el ma, csak öt perc, csak egy csésze kávé...