Az Élet Labirintusában

Megpróbálom a lehetetlent, megfogalmazni mindazt, amire úgy érzem nincsenek szavaim.

Labirintus Szer, a múlt heti 3 napos elvonulás záró és fénypontja. Hogyan is nézett ez ki valójában? Pannonhalmán, az Arborétumban egy kőlapokból kirakott labirintusforma, amin végig kell lépkedni mindenkinek, miközben befelé figyel. Ez a labirintus jelképezi az élet spirálját. A feladat: végig menni, ahogyan a kőlapok vezetnek, bejutni a középéig, önmagadhoz, aztán pedig elindulni újra kifelé. Egyszerre több ember van benn, néha találkoztok. A többiek a labirintus körül állnak csendben és tartják a teret. Jelentsen mindez bármit is. Legalábbis, amikor odaértünk és megkaptuk az instrukciókat, nekem ennyi jött át belőle. Ezért először beálltam a teret tartani, gondoltam amíg ott álldogálok kifigyelem mit is kell csinálni, vagy mi történik.

Aztán abban a pillanatban, ahogyan beléptem a labirintus mellé, magával ragadott az egész. Arra lettem figyelmes, hogy izgatottan figyelem a labirintusban járó társaim, izgulok és szurkolok, hogy sikerüljön végig menniük. Sírok, amikor sírnak, mosolygok, amikor mosolyognak és amikor megtorpannak próbálom beléjük szuggerálni az erőm, hogy tovább tudjanak haladni. Érzek mindet, amit ők érzenek, segíteni szeretnék, akarom, hogy érezzék az erőm. Mindenkinek küldöm az energiát, aki benn jár. Nem kérdezem honnan jött, milyen terhek nyomják a vállát, hiszen mindenkinek az a kereszt vág a húsába, amit saját maga cipel. Hirtelen megértettem mit is jelent a feltétel nélküli szeretet valójában, de fogalmam sem volt, hogyan adjam át.

Ekkor az érzékelésem is megváltozott, elkezdtem magam kívülről is látni, valahogy így: magadra csodálkozol, nem érted mi történik, senki egy szót sem szólt mégis mennyi minden történt, mennyi mindent hallottál, láttál meg. Vannak, akik már kifele jönnek a labirintusból, vannak, akik most indulnak el. Gyönyörű táncnak látod az egészet és érzed a hívást, menj, mert most Téged kértek fel erre a táncra. Nem érted, most sem szólt hozzád senki, mégis úgy érzed, hívnak. Engedsz a hívásnak, elindulsz. Kétkedsz, hogy rád nagy hatással lesz, pedig saját szemeddel láttad, hogy mindenkire, aki oda belép hatással van.

Aztán belépsz, a születést jelző első kőre. Abban a pillanatban sírod el magad, mert hirtelen rád szakad a születésed és gyermekkorod összes traumája, az első, igazinak érzett szerelmed összeomlása, az elhagyottság fájdalma. Látod, amikor elhatározod magadban, hogy többé ezt a fájdalmat nem akarod átélni, ezért pedig megteszel mindent, inkább nem leszel szerelmes, mást már úgyse fogsz így szeretni, mert az életben csak egy ilyen jár. Hát így lettél te szeretetéhes és szereleméhes gyermek. Lépkedsz tovább. Megérted, hogy valahol mindig is a szeretetéhséged vezérelt, de keményen ráhúztad az ego, a fájdalom és a csalódottság hálóját. Bezártad magad, saját drámádba. Fontos volt, hogy mások lássák, elismerjék és bebizonyítsd magadnak és mindenkinek: Jó vagy! Szerethető vagy! Elvárod, hogy az erődért és a szeretetedért cserébe szeressenek. Ahol szenvedést, vagy fájdalmat látsz, oda fordulsz és segítesz, adsz az erődből. Igazán közel azonban senkit nem engedsz, mert tudod előbb-utóbb elmész, elválnak útjaitok és nem akarod, hogy az neked túlságosan fájjon. Magad köré falakat húzol. Ahogy a másik életében rendbe jönnek a dolgok, szépen, látványosan elvonulsz, amivel te magad okozol fájdalmat másoknak és néha magadnak, hiszen sokszor sokan nem értették, miért mész el, szerettek. Te mégis úgy érezted itt már nincs maradásod, mert már nincs szükség az erődre, haszontalanná váltál. Egy darabig még éltettek a könnyek, melyeket érted hullattak, azért, hogy elmész. Lám, hogy szerették az erőd, hogy szerettek téged! Láttattad és ünnepeltetted magad, mert fontos volt, hogy elismerjék, az erődből táplálkoztak és most hiányzol. Ez táplált, ez táplálta azt a hamis képet, amit szerettél dédelgetni: különleges vagy, lázadó vagy, erős vagy, szerethető vagy! Valójában pedig úgy érezted, nincs nálad magányosabb, a magad köré húzott várfalak mögött egyedül vagy, igazából senki sem szeret, hiszen önmagadtól mindenkit távol tartottál, beleértve saját magadat is.

És ekkor hirtelen visszazuhantam önmagamba, megszűnt a külső érzékelés. Ott maradtam magamban mindazzal, amit láttam. Elszégyelltem magam, egy pillanatra összeomlottam, még a lábam is megbicsaklott. Elsírtam magam. Pokoli fájdalom járt át. Megláttam azt, hogy vakságomban és önző drámámban mennyi fájdalmat okoztam feleslegesen magamnak és másoknak, persze a szeretet nevében! Mert hosszan futtattam a "Jajj Szegény Én" drámáját és úgy akartam szeretetet adni, hogy én sem tudom mi az! Önző módon szerettem. Haloványan azért láttam azt is, hogy mennyi jót is tettem, mennyien szeretnek valójában, hiszen a bennem zajló játszmák, bennem zajlanak, sokan tényleg a szeretetemet és az erőmet érezték, élvezték. Mégsem lettem ettől nyugodtabb.

Ekkor a valóságban, a fizikai világban, az első körön a labirintus nyugati pontjára értem, ahol zokogva elengedtem mindazokat a traumákat és mindazokat az embereket, akik elindították és futtatták bennem a drámákat és mintákat. Elengedtem minden fájdalmat, bocsánatot kértem és megbocsájtottam, elsősorban magamnak. Mikor úgy éreztem minden kiment belőlem tovább indultam. Üresen, megrémülve lépkedtem, nem tudtam mást, csak azt, hogy mennem kell előre, el kell érnem a közepét, majdcsak lesz valahogy. Ebben az állapotban értem a keleti ponthoz, az új utak, új kezdet jelképéhez. Odaérve, abban a pillanatban megláttam magam, ahogyan több mint hat évvel ezelőtt elhatároztam, hogy megváltozok, mert úgy ahogy addig volt, nem jó. Akkor még nem láttam, nem tudtam mi is az, ami nem jó és mi az, amin változtatni szeretnék, csak azt tudtam, hogy úgy ahogy van, nem mehet tovább, hiszen szenvedek. 40 évesen leromboltam az addigi életem, s elindultam egy belső "el camino-n". Jövőre lesz 7 éve, hogy elindultam ezen az úton és akkor ott a keleti ponton úgy éreztem, ez a 7-es szám valamit lezár és valami újat indít. Kicserélődtem energetikailag.

Lassan továbbléptem. Elkezdtem meglátni a többi labirintusban járó társamat is. Volt, aki előttem járta a maga útját, befelé tartott. Volt, aki már velem szemben kifele haladt. Volt, akivel egy pillanatra összeért a tekintetünk, összemosolyogtunk és elléptünk egymás mellett. Volt, aki megölelt és volt, aki mellett távolságot tartva elléptem. Volt, aki még befelé tartott és én kikerültem, mert gyorsabban haladtam, mint ő. Volt, aki mögött megálltam és sugároztam az erőm, mert láttam képtelen tovább menni, vagy éppen a külső körön, fizikailag tőle távolabb járva, de vele együtt lépve, energiát sugározva bekísértem középre, mert úgy láttam egyedül képtelen rá. Fura állapot volt, mert mindeközben felfedeztem önmagam is, ráláttam arra, amit az elmúlt, több mint hat évben véghez vittem. Fejlődtem, tapasztaltam, hibáztam, felálltam, elengedtem, szerettem, szerettek, tanultam és rengeteg tudást halmoztam fel, amit aztán igyekeztem tapasztalattá tenni. Látszólag nem történt más, mint az előtte lévő 40 évben, mégis egy valami hatalmasat változott: az én hozzáállásom, megértésem, megélésem.

A legnagyobb felfedezés talán az volt, hogy ráébredtem hatalmas fizikális és lelki erő (energia) lakik bennem. Megtisztelő ekkora erővel élni, ugyanakkor én is érzem, ez olyan hatalmas és erős, hogy néha még magam is "félek" tőle. Nem merem használni, mert láttam már mire képes: "jóra" és "rosszra" egyaránt. És ez az erő egyre csak növekszik bennem. Ezért is kezdtem el tai chizni, hogy uralni és irányítani tudjam. Hiszen rajtam múlik, hogy mire és hogyan használom és én szeretném "jóra és jól" használni. Ehhez viszont alázat kell, mélységes alázat és türelem, fókuszáltság, fegyelem, önismeret, önszeretet és önuralom. Felismertem, hogy akkor tudom jól használni az erőm, amikor nem teszek bele indulatot és a saját drámám, amikor ura vagyok az érzelmeimnek és képes vagyok szeretetből cselekedni. Úgy, mint eddig, csak most már más minőségben.

A szeretet, amivel mostanában cselekszem, nem "majomszeretet" és nem önző, hanem az a fajta, ami arra ösztönöz, hogy a legnagyobb tisztelettel, alázattal és a legemberségesebb módon tegyem meg azt, amire a másiknak és nekem szükségem van a fejlődéshez. Adott esetben ez jelentheti azt, hogy megfogom valakinek a kezét és vele megyek az úton, de jelentheti azt is, hogy azt mondom itt a vége, és a legnagyobb tisztelet és szeretet mellett, útjaink szétválnak, mert ott és akkor arra van szükségünk, hogy kilépjek mellőle, hogy megtapasztalhassuk saját erőnket, életünket, vagy megtanuljunk elengedni, megengedni, elfogadni.

Az a fajta szeretet, amikor hagyom a másikat tapasztalni, hagyom, hogy bejárja a saját útját, megszerezze saját tapasztalatait, tegye azt, amiért erre a Földre született. Amikor nem akarom ráerőltetni, hogy most azonnal lássa úgy a dolgokat ahogyan én, legyen képes arra, amire én, lássa át a háttérben húzódó folyamatokat és rejtett titkokat, hanem elfogadom, hogy járja a saját útját és megtalálja a saját megoldásait, saját felismeréseit. Ha szüksége van rám, arra, hogy tovább billentsem az úton, akkor pedig ott vagyok. Ez az út azonban pokoli nehéz, mert közben én is ember vagyok, szeretek, szerelmes vagyok, ragaszkodom, vágyakozom, veszteségek, csalódások érnek, fájdalmakat élek át, érzelmeim vannak, hatnak rám a fizikai világ törvényei. Nekem talán ez a legnehezebb feladat. Meglátni, megérteni és megengedni magamnak, hogy ember vagyok, hibázhatok, sőt, ebből tanulok, hogy amit én igazságnak gondolok, az az enyém, másoknak más igazsága van, ami attól még ugyanúgy lehet érvényes és igaz, hogy nem egyezik azzal, amit én annak gondolok. Megélni az igazi elfogadást, minden úgy jó ahogy van, ugyanakkor megcselekedni azt, amiért jöttél. Megtalálni az egyensúlyt abban, hogy mikor, meddig és hogyan cselekedj. Mikor ártasz már, akár a ragaszkodásoddal és szereteteddel, hol és meddig van az egészséges határa mindennek. Könnyű átbillenni (legalábbis nekem) a kötődési zavarba is, amikor meg már semmihez és senkihez nem kötődsz igazán, túl könnyen engedsz el, lépsz tovább, nem küzdesz senkiért és semmiért, hiszen minden úgy történik, ahogyan történnie kell és minden elmúlik majd. Felismertem a nekem legjobban ártó ezoközhelyeket: "Ha hozzám tartozik nem veszíthetem el, visszatér." "Ha találkoznotok kell, nem tudod elkerülni." Igen ám, de ahhoz például, hogy találkozni tudjak valakivel, nem ártana kimenni a lakásból, mert azért azt már tényleg nem várhatom el, hogy becsöngessen (bár már erre is volt példa az életem során). Vagy ahhoz, hogy vissza akarjon térni hozzám, nem ártana, ha tudná bár elengedtem, de visszavárom, mert szeretem. Hogy lehet ezt jól csinálni? Vékony a jég, amin táncolunk mind.

És ekkor megint elkezdtem kívülről látni magam: szóval néha elveszettnek érezheted magad az Élet Labirintusában. Minden lépéssel egyre közelebb és közelebb kerülsz a közepéhez, amit célul tűztél ki, ahová tartasz, Önmagodhoz. Örülsz, látod milyen szépen haladsz, már a közepéhez egészen közeli körön lépkedsz. Ám a labirintus kanyarog, ezért labirintus, nem pedig egyenes vonal, megviccel. Egyszer csak azt veszed észre, hogy kikerültél a külső kör legszélére, a középponttól a legtávolabbi részre. Csodálkozol, hogy lehet ez, hiszen az előbb már egészen közel voltál? Megállsz, kétségbe esel, most akkor kezdhetem az elejéről? Biztos, hogy el fogom érni a közepét vagy rossz úton járok? Valahol leléptem a vonalról menetközben, amit nem vettem észre? Körbe nézel. Vagy előre vagy visszafelé mész, nincs másik út. Nagy levegő, összeszeded magad, megteszed az első tétova lépést előre. Haladsz tovább, újra. Aztán egyszer csak meglátod, hogy pont ez a legtávolabbi vonal vezet ahhoz a körhöz, ami középre visz. Végül megérkezel középre. Megbicsaklik a bokád, de belépsz középre. Megállsz, észreveszed, hogy süt a Nap. Fürdőzöl egy kicsit a fényben, átjár a béke és szeretet. Majd újra elindulsz, immár kifele, mert menned kell tovább. Amikor újra elindulsz kifele a körből, a labirintusból, végig járod még egyszer életed útját, ami önmagadhoz vezetett, de már egészen más megértéssel és megéléssel figyeled az utad, a társaid. Az északi ponthoz érve, meghajolsz, ahogyan tai chi edzésen szoktátok köszönteni egymást, megköszönöd az ősök erejét, tudását és támogatását. Indulsz tovább. A végén már büszkén lépkedsz, mint egy kiskakas, gyönyörű, erős nőnek érzed magad. Tudod, hogy kelleni fog az erő, amit most gyűjtöttél, mert a Fény nyomában mindig ott az Árnyék és neked még sokat kell tanulnod, tapasztalnod ebben a világban.

Aztán kilépsz a labirintusból, megérkezel egy másik feladatba. Most újra te állsz a kör szélén és tartod a teret társaidnak, akik beléptek az Élet Labirintusába és járják a maguk keringőjét. Tartod a teret, ahogyan eddig ők tartották Neked. Figyeled tétova, vagy határozott lépteiket, megtorpanásaikat, könnyeiket, mosolyaikat, találkozásaikat. Tartod a teret, sugárzod az erőt, magad is csodálkozol, hogy senki sem szól egyetlen szót sem mégis pontosan érted és érzed mi zajlik a másikban. Megtörténik a csoda! Amikor számodra "idegen" emberek lépteit figyelve fog el az érzés, hogy nagyon szereted őket és minden erődet és szereteted áramoltatod, küldöd feléjük, hogy legyen erejük, hogy képesek legyenek továbbmenni, belépni középre, képesek legyenek lépni önmaguk felé. Amikor pedig megteszik a következő tétova lépést, hihetetlen öröm és megkönnyebbülés jár át. És amikor látod a könnyeiket, szíved szerint letörölnéd azokat és megmutatnád nekik, hogy mekkora utat jártak már be, milyen erejük van és még mi mindenre képesek.

Ott állva, átélni azt a csodát, hogy valami egésznek a része vagy. Átélni, hogy nem azért teszed a dolgod, hogy mások jobbnak vagy szebbnek lássanak, vagy lefuttathasd a mártírprogramod, hanem az egységért, mert egyek vagyunk. Valójában senki sem látja mit teszel, hiszen kívülről csak annyi látszik, hogy állsz egyhelyben, mozdulatlanul. Mindeközben benned egyre növekszik a szeretet és az erő, ami aztán kilép a testeden kívülre és csak reméled, hogy eljut ahhoz az emberhez, akinek szántad, akinek éppen szüksége van rá. Belülről jövő érzés, mély szeretet, valami új, valami egészen más, mint amit eddig éreztél. Az tölti be a tudatod, hogy ezt másoknak is érezniük kell, mert ez annyira jó. Ezért megpróbálod szétsugározni magad köré, - miközben fogalmad sincs mit csinálsz, hiszen ilyet nem tettél még - remélve, hogy mindenkihez eljut és megtapasztalhatja azt.

Egyszer csak megérzed, hogy a belőled áradó energianyalábhoz csatlakozik még egy energiasugár. És még egy és még egy… és még több. Körbe nézel, meglátod a kör szélén álló többi társad, ahogyan hozzád hasonló módon koncentrálnak és tartják a teret. Fényoszlopoknak látod magatokat, az energiátok összeadódik, létrejön egy szeretetbuborék, amit a labirintus köré húztok. Látod, ahogyan egyik fényoszlop szívétől a másikig húzódnak ívesen az energiavonalak, kupolát húzva a labirintus fölé, amiből árad a Fény a labirintusban járókra.

Hirtelen megérted és meglátod, hogyan kapcsolódsz a nagy egészhez és hogy valójában soha egyetlen pillanatra sem voltál és vagy egyedül. Bár kívülről nézve, avatatlan szemnek úgy tűnik nem teszel semmit, hiszen csak álldogálsz egyedül, egyhelyben, pici apró porszem vagy, valójában mégis mennyi mindent teszel, milyen hatásod van, milyen energiaszálak kötnek össze titeket, ami kihat mindenkire. Bárhol is jársz éppen, bármit is teszel, az egység fontos része vagy. Erre tényleg nincsenek szavak, ezt élni, érezni, "látni" kell. Ez Az Élet Spirálja.

Én ezt hoztam magammal a Labirintusból és ezt próbálom megtartani, ebből merítek erőt, amikor jelen életemben járom és élem tovább az Árnyék és Fény szerelmes táncát.

Szerző: Futó Katalin