A Tükör
Szemével követte a lehulló sárgult falevél zuhanását a halálba. Fáradtan simított végig ezüstbe hajló ősz haján. Nincs már sok ideje. Nemsokára ő is elhervadó levélként hullik át a másvilág kapuján. Félt, nem akarta még elengedni az életet. Hiszen még annyi dolga volt a világban, hiszen még olyan fiatal. Legalábbis lélekben. Bár teste elfáradt, lelke fiatalon maradt. Nap, mint nap megdöbbent önnön tükörképétől. Ki ez a ráncos, töpörödött, de elegáns öregasszony, aki bölcsességet sugárzó tengerzöld szemeivel mosolyog vissza rá? Hová lett az a bájos, szeplős kislány, a két hosszú szőke copffal? A nyurga kamaszlány, bubifrizurával, sugárzó zöld szemekkel? A mindig vidám, büszke fiatal lány, farmerben és pólóban? A határozott, gyönyörű nő, az üzletasszony, selyemblúzban, ceruzaszoknyában, tűsarkúban? Tudta jól, hogy hol vannak ők, a lelkében élnek tovább: a kislány, a kamasz, a fiatal lány és a gyönyörű nő. Egyedül az öregasszony maradt távol tőlük, nem fogadták be maguk közé. Próbálta elfogadni mostani önmagát. S bár szerette ráncait - hiszen minden egyes barázdának meg volt a maga története - nem tudta megszokni őket. Nehéz volt elfogadni az elmúlás gondolatát.
A késő őszi nap utolsó sugarai rávilágítottak hófehér, ráncos, szinte áttetsző bőrrel borított kézfejére, melyen vastag kék erei, úgy ágaztak szerteszét, mint megannyi rohanó folyó. Egy öregasszony keze. Fázósan húzta össze magán a kötött kék kardigánt, majd ellépett az ablaktól, ahol eddig állt. Elbotorkált a fotelig, belerogyott, fejét a tenyerébe temette. Sok vihart megélt az élet tengerén, jócskán megtépázták a viharok, nem egyszer a totális pusztulás fenyegette. Ám mindig új esélyt kapott, nemcsak az életre, hanem arra, hogy szétszórja maga körül a szeretet magvait. Világéletében szenvedélyes nő volt, elsősorban az élettel tartott fenn tűzzel hevített viszonyt. És ebbe a viszonyba bizony beletartozott az is, hogy nem egyszer szakítani akart a létezéssel. Aztán az utolsó utáni pillanatban mindig történt valami, ami visszaperdítette a napfényes oldalra. Anno számosszor végig gondolta, hogy milyen lenne a búcsú, mennyire egyszerű lenne csak úgy kilépni az életből, hátrahagyva a gondokat, átlépni a megnyugvásba. Nem akart mást, csak hogy ne érezzen fájdalmat, ne érezzen semmit. Akkor biztos volt a megváltásban, most azonban kétségek gyötörték. Fogalma sem volt mit tegyen, hogyan viselje el a közelgő halál gondolatát. Ma már koránt sem volt biztos benne, hogy az elmúlás egyben megnyugvást is jelent, nehéz volt elképzelnie, hogy mi következik a halál után. Vajon milyen az, amikor az ember nincs többé? Vajon tényleg átlépünk a másvilágba? Létezik túlvilág, vagy csak az emberek találták ki azt, félelmeik enyhítésére?
Ekkor megakadt a szeme a szemközti falon terpeszkedő, egyszerű, keret nélküli, hatalmas tükrön. A varázstükör! Hát persze! Ez az egyszerű tárgy, amely egy másik világot rejtegetett, melynek létezéséről rajta kívül csak kevesen tudnak, vagy talán senki más nem is tudott. A tükör valójában egy kapu volt egy másik dimenzióba. Ajtó, amin keresztül átjárhatott egy másik világba, régebbi korokba, bárhová, ahová csak akart. Ahányszor átlépte a kaput, annyiszor került egészen más helyre.
A tudósok és realisták szerint a tükör nem más, mint jó fényvisszaverő képességgel bíró felület, ami elég sima ahhoz, hogy a visszavert fénysugarakból képet hozzon létre. De a régebbi korokban különleges luxuscikknek számított és az emberek mindig is misztikus, rejtélyes tárgynak tartották. Számos babona kapcsolódik a tükörhöz, ám amit a szülőfalujában hallott, az megváltoztatta az egész életét. A falu vénasszonyai mondták el neki, amikor nagyapja meghalt és virrasztani jöttek ravatalához. Érdeklődve szemlélte, ahogyan végigjárják a lakást és az összes tükröt letakarják. A népi legenda úgy tartotta, hogy ha halott van a háznál, akkor a tükröket le kell venni, vagy le kell takarni, nehogy az eltávozott lelke csapdába essen, és az élőket ijesztgesse. Ő viszont most már pontosan ismeri a titkát.
A temetés után jó ideig nem mert a tükör elé állni. Végül mikor mégis megtette, rettegve állt meg előtte. Emlékezett a félelem ízére, amely akkor átjárta testét, ahogyan dobogó szívvel, kővé dermedt gyomorral, csukott szemmel odalépett a csillogó üvegfelület elé. Az emlék hatására most is kiszáradt a torka, ugyan úgy, mint akkor. Amint kinyitotta a szemét, megtörtént vele a csoda, a tükör magába szippantotta és elrepítette egy virágos mezőre. Nagyapja várta ott, szelíden mosolyogva. Többé nem volt benne félelem. Papus akkor ott megosztotta vele a tükör titkát és azt, hogy hogyan használja azt okosan. Kábultan, de sokkal bölcsebben tért vissza a valóságba. Feltárult előtte egy másik világ, melyben élete során folyamatosan rövidebb-hosszabb utazásokat tett a tükrön túl. Lélekmentőnek használta azt, ahogyan nagyapja javasolta.
Bármikor, ha elbizonytalanodott az élet sodrásában, vagy egyszerűen csak elkedvtelenedett, bántották, vagy szomorú volt, átlépett a kapun és máris távolodni kezdtek a gondok. Míg a másik világban kalandozott, valahogy az életkedvét és a megoldást is mindig megtalálta. Felüdülve, újjászületve tért vissza minden alkalommal. A tükör mindig tudta, hogy mire van szüksége, mi az, amire választ kell kapnia. Az elmúlt években kialakított egy kis szertartást is. Gyertyát gyújtott, teát készített az átkelés előtt. Foteljába helyezkedve, porcelán csészéből kortyolta el teáját, az őt foglalkoztató kérdésre, megoldásra váró problémára koncentrált. Csak ezután lépett át a kitáruló világ ajtaján.
Az elmúlás gondolatától eljutott a tükörig. Ez nem a véletlen műve volt, már tudta, mit tesz. Koncentrálnia sem kellett, hiszen eddig is az őt foglalkoztató kérdés járt a fejében. Recsegő ízületekkel hagyta el a fotelt, hogy megkeresse a gyertyát és szertartásosan a keret nélküli tükör mellett, a komódra állítsa. Elkortyolta a teát. Csukott szemmel mélyet lélegezett a meggyújtott méhviasz gyertya illatából, majd elszántan szembenézett a tükörben vele szemben álló öregasszonnyal. A tükör felszíne egyszer csak fodrozódni kezdett, mint a tó, amelybe követ hajítottak. Smaragdzöld örvénylésbe került, lebegett, mígnem egy tágas, fényes teremben landolt. Egy ünnepségen találta magát, mintha születésnapom, vagy megemlékezésen lett volna. Senki nem vette észre hirtelen betoppanását. Vajon felhevült képzelete játszik vele, vagy tényleg megtörténik, amit lát? Nem számított, érdeklődve nézett körbe.
Az egybegyűltek a terem egyik végében elhelyezett hatalmas kivetítőt bámulták. Filmet néztek, melynek ő volt a főszereplője. Keserű mosolyra húzta a száját, fejében zakatolt a gondolat, halála előtt mindenki előtt lepereg az élete filmje. Leült az egyik üres székre a közelben és érdeklődve figyelte a vetítést. Furcsa mozi volt ez, nem csak látta, de érezte is a filmet. Érzett mindent, ami a filmen történt, nemcsak saját örömét, hanem azokét is, akik éppen a filmkockákon feltűntek. Így történhetett meg, hogy míg újszülöttként érezte a sokkot, ugyanabban a pillanatban átélte anyja határtalan örömét. Míg a szeme elé kerülő családtagokat közömbösen szemlélte első találkozásukkor, addig átérezte izgatottságukat, boldogságukat, melyet az újszülött baba láttán átéltek. Peregtek a filmkockák, s ő újra élhetett mindent, ami valaha megtörtént. Az első érzéseket, lépéseket, szavakat. Átélte újból az első szerelmet és a sokadikat is. Összes örömével és ürömével együtt, de megtapasztalhatta azt is, hogy az a bizonyos első a másik fél számára is "A Mindent" jelentette.
Újraélte lánya születését, szinte tükörképe volt annak, ahogyan ő született. Újra végig bukdácsolta vele első lépéseit, átélte közös életünk minden pillanatának örömét, s bánatát, büszkeségét, félelmeit, aggodalmait. Eltöltötte a büszkeség, igazán remek embert hagy a világra.
Azonban nemcsak a szép érzések járták át, hanem újból megélte a fájdalmakat, azokat is, amelyeket ő okozott. Látta magát kívülről úgy, ahogyan mindenki más látta, miközben átélte a lelkében zajló érzelmeket. Megismerhette a félelmet és aggódást, amit a családja és a barátai éreztek, mikor élete derekán önszántából elhagyni készült a földi pályát. Lelkéig hatolt a rémült kérdés, amely abban az időben minden reggel szerettei lelkében zakatolt: vajon ma még velünk lesz?
Újraélte a büszkeséget, amikor életének új célt találva tanítani kezdett. Most értette meg, emberek százainak mutatott utat, adott új hitet, vagy reményt. Elindította őket egy olyan úton, melyre nélküle nem találtak volna el. Rengetegen szerették, s bár élete során sokszor érezte, hogy magányos, valójában egyetlen percig sem volt az. Ebben a pillanatában tudatosult benne az is, hogy az emberek soha nem szánalomból nyitották rá az ajtót, hanem őszinte szeretetből, hálából, amiért annyit adott másoknak élete során. Magáénak tudhatott valamit, amit csak kevesen: a szeretet magasabb szintjét.Amikor a vetítés véget ért, egy reflektor megvilágította őt, körülötte az emberek felállva tapsoltak, így köszönték meg neki az életét, azt, hogy létezett. Hirtelen leomlottak a falak, egy nagy, tágas, fehér fényben úszó térbe kerültek mindannyian. Ott volt mindenki, akivel valaha kapcsolatba került. Minden ember egy pillanatra megállt előtte, meghajtotta a fejét, mint egy színházi előadás végén, majd tovalebegett a végtelenbe. Az arcok sorát szemlélve, olyan embereket is felfedezett, akikről azt hitte, hogy a feledés homályába merültek rég, vagy éppen nem gondolta volna, hogy bármilyen hatást is gyakorolt rájuk. Eljöttek mind, hogy megmutassák, mit kaptak tőle és mit adtak neki, hogyan függött össze életük, miért kellett találkozniuk akkor, amikor annak itt volt az ideje.
A tömeg lassan elfogyott, a helyüket zöldes-homályos derengés vette át, amit éles fény váltott fel, végül lebegni kezdett maga is, egybeolvadva a fénnyel. Egy pillanattal később arra eszmélt, hogy újból ott ül a szobájában a tükör előtt. Az utazás véget ért, kétségeit hátrahagyta.
Adott is, kapott is, az energiaáramlás fennmaradt. Részt vett a körforgásban, amit kapott soha nem tartotta meg magának, továbbadta, kibővítve az általa hozzátett értékekkel. A tükrön keresztül értelmet kapott az élete, belepillanthatott azoknak az embereknek az életébe, akikre bármilyen hatást gyakorolt. El kellett ismernie, hogy minden cselekedete hatással volt a világra, még ha oly aprócska volt is az. Vele együtt lehetett egész ez a világ, nélküle nem lett volna ugyanaz. Az óceán is sok apró vízcseppből áll össze. Külön-külön maguk a vízcseppek aprónak és jelentéktelennek tűnnek, mégsem létezhet nélkülük az a végtelen kékség, amelyet létrehoznak. Egyszer a vízcseppek is távoznak, hogy táplálják az esőt, ami enyhet ad a szomjazó földnek, majd átalakulva az élet körforgásában visszatérnek oda, ahonnan indultak, a hatalmas kék végtelenbe. De csak akkor, amikor annak eljön az ideje. Megértette, hogy neki itt volt a helye, ebben a világban, éppen itt, éppen most, de éppen eddig és nem tovább. Mostantól másképpen kell szolgálnia a körforgást. Megértette, hogy a láncnak folyamatosnak kell maradnia. Eljött a búcsúzás ideje.
Mosolyogva lépett a szekrényhez, kivette kedvenc sötétkék kötényruháját, az ágyra terítette. Lefürdött, illatos parfümöt permetezett testére. Haját gondosan megfésülte, halovány sminket tett arcára. Legszebb fehérneműjét öltötte magára, selyemharisnyát húzott a kötényruha alá. Kiválasztotta barátnőjétől kapott ékszereit, melyeket különleges alkalomra tartogatott. Sétált egy búcsúkört a lakásban, ahol életét töltötte, utoljára kinézett az ablakon az ismerős tájra. Készített egy finom teát, a fotel mellé keze ügyébe helyezte azt. Megállt a varázstükör előtt, meglepődve látta, hogy az lassan fényleni kezd, majd apró csillagokká válva kámforrá foszlik. A falon, a helyén egy festmény jelent meg, amelyről ő mosolygott vissza, mintha tükörben látná magát. Leült a fotelba, a képpel szemben. Kortyolt a teából, farkasszemet nézett a falon függeszkedő festmény-asszonnyal. A zöld szemek egymást szuggerálták. Eltöltötte a béke és az öröm. Letette a csészét, lehunyta szemét. Végre hazatérhetett, a szolgálat letelt. Az öreg generációt felváltja a fiatal, hiszen csak ott nyílhat új virág, ahol már elhervadt a régi, miután elhullatta az új élet magvait.