A Természet ölelésében
Mostanában kérdezitek, hogyan indultam el, mikor döntöttem el, hogy megváltozom. Erre mindig egyszerű választ szoktam adni: a születésem pillanatában. Ezzel nem aratok sikert, ilyenkor jön a másik válaszom, a második válásom után. Két házasságomban egy dolog volt közös: Én. Tehát ideje volt picit magamra néznem, hogyan jutottam megint ugyanoda. És akkor jön a kérdés, jó, de hogyan jött a gondolat. Na erre már nehezebb válaszolnom. Aztán saját archívumomban kutattam és megtaláltam az alábbi írásomat. Rájöttem, hogy tudattalanul megörökítettem a pillanatot. Igaz nem ezzel a szándékkal, hanem a szokásos havi cikket írtam az online magazinba, ahol akkoriban rendszeresen publikáltam. Ez emlékeim szerint 2016 áprilisában jelent meg, amely egyébként 40. születésnapom hónapja is volt. A hónap szava a természet volt, erről kellet írni bármit, ami eszedbe jut. Íme tessék a pillanat, amikor elindultam belső el-camino-mon, amely úgy gondolom véget ér 2023 áprilisában, hogy elindulhassak egy másik úton:
"Beértem a rétre, aminek a szélén kékes-ezüst színben pompázó patak csordogált. Békesség töltött el, úgy éreztem otthon vagyok. Hallottam a madarak csicsergését, együtt lélegeztem a földdel, megéreztem annak illatát. Beljebb léptem és megfordultam, hogy lássam azt is, ahonnan jöttem, magát az erdőt. A magas tölgy és hársfák zöldes dús lombjukkal úgy ölelték körbe a tavasz színeiben pompázó tisztást, mint gyermekét védelmező anya. A fák sűrű zöld lombjai között átszüremlett a napfény, arany sávokat rajzolt a karomra, melengette a bőrömet. Az erdőben napfénnyel átitatott zöldes színű fények játszottak, a földet tavalyról itt maradt rothadó, mégsem bűzt árasztó avar borította. Keskeny ösvény futott közöttük, ez vezetett ide engem is. Lefeküdtem a selymesen hívogató fűre, éreztem egyszerre simogató és szurkáló természetét a testemen. Behunytam a szemem és hagytam, hogy átérezzem mindazt, amit ez a mező adhat nekem. Belélegeztem a tavasz ezer illatát, orromat megannyi virág illata csapta meg egyenként és összekavarodva. Éreztem a közelben békésen csordogáló patak, hamisítatlan frissítő víz-illatát.
Együtt léteztem a természettel, részévé váltam. Ezredmásodpercnyi idő alatt átfutott belső vetítővásznamon mindaz, ami idehajtott megnyugvásért. Tegnap az életem egy újabb korszakát zártam le magamban. Milyen nagy szavak ezek! Úgysem lehet semmit végleg lezárni, hiszen minden bennem élt tovább, hatott rám, formálódtam általa. Igazából nem is akartam semmit lezárni, elfelejteni, kitörölni. Valami azonban eltörött bennem. Ennek a valaminek – nevezzük önbecsülésnek, ha erősen akarok fogalmazni, akkor léleknek – a darabjait összeragasztottam pillanatragasztóval. Összeállt ugyan, de többé már soha nem lesz ugyanolyan. A törés vonalai látszódnak, s ki tudja, mennyit bír a ragasztó, mielőtt újra darabjaira hullik. Mint egy törött üveg, amit összeragasztottak: az épen maradt részek csillognak a napsütésben, de a törésvonalak mindörökre elnyelik a fénysugarakat.
Míg ezen agyaltam, arra is rájöttem, hogy a tudatosság fárasztó! Amint ráébredtem, hogy min kellene változtatnom, azonnal ráébredtem arra is, hogy ez milyen nehéz, hogy mennyire a megszokások rabja vagyok. Viszont már befészkelte magát a dolog az agyamba, így hát foglalkoztat, lelkiismeret-furdalást okoz, hogy nem teszek semmit. Mit fogok mondani a nagy végső elszámoláskor? Tudtam hogyan kell, de nem volt kedvem jobbá tenni az életem, mert sokkal könnyebb volt sajnálni magam, mint szorgos munkával tenni azért, hogy másképp legyen? Kényelmesebb volt változatlanul tovább élni, mint lépni a fény felé? Biztosan meghatok ezzel majd mindenkit, aki ítélkezni jogosult felettem. S, hogy ki jogosult erre? Hát nem más, mint én magam. Saját poklom tűzében égtem!
Múltam terhei béklyóként fogva tartottak. Kaptam jó tanácsot, számosat: szabaduljak meg ezektől, hogy szabadon élhessek a mában. De tessék mondani, azt hogyan kell? Üres közhelyeket – rengeteget - hallottam válaszul, köszönöm! Az igazi megoldással azonban még senki sem kopogtatott az ajtómon, mert mindenki csak a "mit" tudja, a "hogyanra" nincs egyértelmű válasz. Persze ilyenkor jönnek az ezoterikus ködösítések, hogy a saját utadat neked kell bejárnod, a válaszokat neked kell magadban megtalálnod, stb. Mi van, ha nincs is megoldás? Mi van, ha azért ködösít mindenki, mert reménytelen vagyok? A fejemben viharzó kérdések megemelték vérnyomásomat, szívem dühödt ritmusra váltott. Figyelmemet hát újból a környezetemre fordítottam. Újra meghallottam a madarak énekét, a víz csobogását, megláttam a virágok szépségét. Megnyugodtam, megint. A természet lágy ölelő karjaiban minden olyan egyszerű, gondjaim eltűnnek, a semmibe vesznek, csip-csup nyafogásnak tűnnek.
Milyen furcsák vagyunk mi emberek. Tűzzel-vassal, esztelenül irtjuk a természetet, kizsákmányoljuk, kizsigereljük, használjuk, uralni és legyőzni akarjuk. De abban a pillanatban, ahogy eltévedünk az úton, ha legyőz a stressz, vagy az egónk, azonnal Földanya szoknyája szegélyére kucorodunk, tőle várjuk a segítséget, a megoldást vagy csak a megnyugvást. Ő pedig anyához méltóan megbocsátja bűneinket, s ezredszerre is enyhet ad, elkápráztat, ámulatba ejt, szeret. Mi pedig hálánk jeléül újra és újra hátat fordítunk neki. A bennem átsuhanó gondolat hatására bosszúsan csóváltam fejem. Az ember a természet felett akar élni, holott sokkal többre menne benne, együttműködve vele. Sokat tanulhatna tőle, tisztelnie kellene. Hiszen hiába van csúcstechnikák, hiába vagyunk szuper intelligensek, lehetünk akármilyen gazdagok, ha egyszer a természet komolyan megharagszik ránk. Egyetlen rezdülésével elsöpörhet bennünket a föld színéről nyom nélkül, örökre, fűvel, virággal fedve le létezésünk bizonyítékait.
Mire a gondolat végére értem, bennem is döntés született. Elhatározás bujkált bennem, már napok óta kísért. Azóta, hogy munkába menet észrevettem egy aprócska növényt, ahogyan áttörte magát az aszfalt repedésein és függetlenül reménytelen helyzetétől, virágzásba kezdett. Zord, pusztulásra ítélt környezetben egy cseppnyi élet. Nem az ideális környezet teremtette őt, hanem az élni akarás, a beléoltott ösztönös élet. Nem a környezetétől akar boldog lenni, hanem önmagától volt szép, belülről sugározta szét a reménységet, örömöt, magát az életet, csak úgy, anélkül, hogy bármilyen viszonzást várna. Rövid életre ítéltetett itt ezen a helyen, mégsem csügged, habozik, vagy gondolkozik, hanem egész egyszerűen csak él és életet áraszt, még ha cseppnyit is. Mert élni akar.
Eszmefuttatásom nyomán lelkemben a remény és öröm sugarai bontottak szirmot, a szomorúság aszfaltburkát megrepesztve. Tettre készen talpra pattantam. Még egyszer végignéztem a tájon. Döntésem megszületett. Lassú léptekkel indultam el, vissza az életembe, hogy új irányba fordítsam, s saját erőmből ragyogjak fel újra."