A sors tükörjátéka

Belépek az intenzív osztály várótermébe. Felöltöm a köpenyt, a maszkot, a kesztyűt. Várakozom, hogy értem jöjjenek, és odavezessenek ahhoz, akit látogatni jöttem. 

Aztán hirtelen megugrik a kép. A kórházszag, a gépek ritmikus csipogása, a fertőtlenítő éles illata... ez nem csak a jelen. Ez egy időkapu.

Az időkerék visszafordul. Huszonhét évet repülök vissza. Ugyanott állok, ugyanabban a váróteremben. Veszem fel a köpenyt. Akkor még kétségbeesve, remegve vártam az érkező nővért. Amikor végre kijött, és elrebegtem a nevet, csak annyit vakkantott oda: "Még dolgoznak rajta, várjanak!" Legszívesebben felpofoztam volna. Üvölteni akartam: "Hé! Egy emberről, az anyámról beszélsz!" De nem tettem. Csak álltam ott tehetetlenül.

Akkor, huszonhét éve, a világom összeomlott. Anyám haldoklott. Ott maradtam én, a fiatal lány, akinek egyik pillanatról a másikra kellett felnőnie. Egyik napról a másikra nekem kellett lennem az "Apának", az "Anyának" és a "Családfőnek" egy személyben. A lelkem vérzett, senki nem fogta a kezemet. Ez volt a totális magány traumája.

"Hölgyem? Jöhet." 

Hirtelen visszarántanak a jelenbe. A nővér kérdése éles. Én határozottan mondom ki a nevet. Most nem remegek. Nem félek. Higgadtan lépek a nyomában. Mély levegőt veszek, a középpontomba helyezkedem. Megérkezem.

Képes vagyok a saját félelmemet békévé szelídíteni. Nem a kétségbeesést viszem be oda, hanem a nyugalmat árasztom magamból annak, akinek most a legnagyobb szüksége van rá.

​Huszonhét év telt el, és a díszlet kísértetiesen ismerős. A gépek ritmikus csipogása, a félhomály, a fertőtlenítő jellegzetes szaga... mintha ugyanazt a darabot játszanák, csak a szereposztás változott. De van egy hatalmas különbség. A látogató, aki az ágy mellett áll, más ember lett.

​Tudtam fogni a kezet, és tudtam mosolyogni a gépek zajában is. Csak hagytam, hogy áramoljon a szeretet – irány és korlátok nélkül. Elfogadtam a helyzetet: nem tudom befolyásolni a kimenetet, de a jelenlétemet adhatom.  

Mindeközben rájöttem, hogy a düh, ami napok óta feszített, nemcsak a jelenlegi helyzetnek szólt. Hanem annak a 27 éve elfojtott, magára hagyott kislánynak a dühe volt, akit szülői szerepbe kényszerített a sors, és akinek egyedül kellett cipelnie a halál terhét. Minden egyes látogatás az elmúlt napokban valójában időutazás volt abba a régi pokolba. És ami még fontosabb: rájöttem, hogy ezt a félelmet vetítettem ki a lányomra is. Azt hittem, ő is ugyanazt éli át, amit én akkor. De ma megértettem: a történet nem ismétli önmagát, ő egy másik ember, nem én vagyok.

Mert neki van egy anyja. Egy olyan anyja, aki – ellentétben az én akkori apámmal – nem omlott össze. Aki nem zárkózott be. Aki nem hagyta magára. A lányomnak is nehéz, persze. De ő biztonságban van, mert én itt állok mellette bástyaként. Ő lehet gyerek, lehet aggódó, lehet elesett, mert én tartom a teret. Nem kell intézővé, szülővé válnia, mint ahogy nekem kellett.

Ezért ma hoztam egy döntést. Ez volt az utolsó látogatásom. Ma, amikor beléptem a kórterembe, már nem a riadt kislány érkezett meg, hanem a Felnőtt Nő, aki pontosan tudja, hol a határ. Ma valójában két búcsút vettem. Elbúcsúztam a múlt iránti felelősségtől – átadtam őt a saját sorsának, hiszen tíz éve elváltunk, itt az ideje, hogy lélekben is elengedjem a kezét. És elköszöntem attól a szereptől is, hogy "nekem kell egyedül elvinnem a hátamon a terheket".

Talán az Élet azért ismétli meg a leckét, azért építette fel ugyanazt a díszletet évtizedekkel később, hogy a szemembe nézzen és megkérdezze: "Látod már, mennyit változtál? Látod, hogy mégsem vagy tehetetlen?" ​Igen, látom.  

Letettem a lantot. Ezzel írtam át a sorskönyvet. Megtörtem a mintát. A lányom nem lesz egyedül a viharban, mert én ott állok mellette esernyővel. Az én feladatom már nem a múlt ápolása a kórházi ágyon, hanem a jövő támogatása idekint, az életben. Egy dolgom maradt: stabil toronyként állni, és világítani az arra járó hajósoknak.

Már nem félek a sötéttől, mert megtanultam fényt gyújtani magamban, és szórni azt a viharos tengeren.  Rendületlenül világítok – de most már nem a múltnak, hanem a lányomnak.